Ez az utolsó bejegyzés.

Az ember küzd, hogy tartozzon valahová, és amikor eléri, mindent megtesz, hogy visszanyerje a szabadságát.

De van még mondanivalóm. Csak most meg is kell fogalmaznom. És ez eltarthat. Majd jövök, ha készen állok rá.

Köszönöm, hogy négy évig kitartottatok mellettem ezen a felületen, akkor is, amikor már csupán ez maradt az egyetlen hely, ahol még jelen voltam.

Most megérett bennem a gondolat, hogy átadjam a teret az új generációnak. Az én kis egyéni kultajánlóm, interaktív-virtuál pszichoanalízisem, Ázsia élménybeszámolóm, valamint neoegzisztencialista töprengéses, anyasorssal megáldott midolgunkavilágban kissé provinciálissá lett a szupersztárok világában. Nem baj ez, hiszen visszavonultam, a műfordításoktól eltekintve. És mégis ott lüktetett benne valami enyhe "békebeli avantgárd", amitől egyszerre volt régi és egyszerre új. Az idő lejárt, elmúlt, elegáns érzékelni. Új szelek fújnak, és nem látom köztük formaszabadságom sziluettjét.

Nem vágyom publicitásra. Elsősorban Sophie és a család miatt. Másodsorban a jelenlegi közéleti klíma miatt. Harmadsorban pedig mert valami egészen másra vágyom szakmai téren, ami még némi munkával hamarosan megvalósulni látszik. Idén leszek harminc, és teljesnek érzem az életemet. Ami volt, elengedtem. Ami van, őrzöm. S ami lesz, arra készülök.

Búcsúzóul pedig legutolsó munkám, A gumiember recenzióját hagyom, mert ez egyike azon kevés munkámnak, amit nem értékeltem át.

Miért szeret bele a nő egy csalóba? Egy sorozathazudozóba, aki ráadásul pszichiátriai kezelés alatt áll? Egy kábítószerfüggőbe, akinek az alvilág jár a nyomában? Akinek az egész élete ördögi részletességgel megtervezett agyszülemény? Pontosan azért, amiért menekül is előle.  Mert ő maga is legalább akkora, ha nem még súlyosabb csaló.

Ezek vagyunk. És végül mindig megtaláljuk a másikat, akiben szembenézünk önmagunkkal. S hogy el bírjuk-e viselni a felismerést?  Milyen kegyetlen tisztasággal vágja az arcunkba ez az ember! Briliáns az észjárása, lenyűgözően intelligens, mindent tud a gyógyszerek túladagolásáról, átlát évtizedes tapasztalatú pszichiátereken, egyszerre jár túl a hatóságok és azok üldözötteinek eszén, ismeri a jövőt, mielőtt megismerné. Tudja, hogy működik az alvilág, hidegrázó-pontosan, miközben olyan makulátlan kézzel csal, hogy belefájdul a szív, hogy ha nem tartozik közéjük, mit keres mégis ott?  A határ pengeélnyi, és nincs előzetes figyelmeztetés. Kedvenc pszichokrimi azoknak, akik ki nem állhatják a műfajt, mélyanalízis háziasszonyi és docensi szinten egyaránt. Adrenalin éhségre kellő magasfeszültség.  Kínzóan bevonzó szerelem, túláradó testnedvek nélkül.

De miért olyan lábszagos az iskolapszichológusi rendelő, s miért folyik ki olyan émelyítően a börtönigazgató hája? Miért nevez faszszopónak a tulajdon apád, és miért küld kisegítőbe az iskolatanács? Vajon valóban ott és akkor, abban a pillanatban dől el minden, amikor kiderül, hogy valami furcsa rendellenességgel születtél? Ami az orvosok számára is megfejthetetlen? Ám elviselhetetlen fájdalommal jár? Vagy csak később, amikor kényszerfelnőtté válsz? És ha eldől, megmásíthatatlan?

Azért nők is furcsák vannak a világban. Van, aki ha meglátja a kezed, elrohan. Van, aki könyörög és nyög, hogy tépd a haját. És olyan is, aki csonkolt kezeket dugdos fel magának.

De amikor Keara zuhanyzik, amikor Keara alszik, amikor Keara elmosolyodik azzal a csodálatos, aszimmetrikus szájával, és arra kér, hogy csinálj belőle valakit, mind jéghideg árnyakká lesznek a nemlét űrjében. És Keara gyűlölte a képmását, pedig szép volt, még ha hasonlított is arra a félholtra vert fogatlan asszonyra a kórházból. Szeretni kín, mert annyira sebezhetővé válsz általa. Hogy nem akarsz a tetőn állni újra. „Emlékszem minden veled ébredő másodpercre.” Ha van, akivel megoszd ezt a mondatot, akkor időnként felenged a jégököl, mi fogva tartja beleidet. És nem kell menekülnöd.

„Kialakítottam pár rossz szokást, de a bizalom nincs köztük. Inkább osztoznék egy fecskendőtűn bárkivel, mintsem, hogy megbíznék benne. És akkor itt van Keara. Egyszer adom meg magam, és akkor kiválasztom a legzavarosabb, legrozsdásabb, legtompább és legvérfoltosabb tűt mind közül.”

Vajon biztosan őrült, aki gyógyszereket szed, és rendszeresen pszichiátriára kerül, mert véletlenül majdnem-öngyilkos lesz újra meg újra, vagy lehet olyan hiba a gépezetben, amely az életedet egy vizsgálat alatt oda juttathatja, ahol se napfény, se Isten, se óra nincsen? Csak motyogó felnőttek a bilin. Mert az Állam megteheti.

„Johnny, szeretném, ha igazán használnád a fantáziádat. Nézd a képet, hunyd le a szemed, és képzeld el, mire hasonlít? Mit látsz még?

Mit látok?

Egy daganatot.

Egy kölyök vérző orrát meg kivert fogait, akit azért vertek szét, mert bazmegolt egy sereg másik kölyöknek, akik gyogyósnak csúfolták.

Egy hatujjas kézlenyomatot.

Egy középkorú asszonyt fél mellel.

Egy koravén részeget.

Egy kapcsokkal, öltésekkel és varratokkal teli emberi szívet.”

Az egész életed múlhat azon, hogy jól fészkelődsz-e a székedben beszéd közben vagy sem, hogy jó matekos voltál-e a gimiben, vagy esetleg inkább a művészet vonzott, hogy milyen gyakran szerelmeskedsz és/vagy veszekszel a barátnőddel, valamint, hogy űzöl-e valamilyen közösségi sportot. Ebben a világban elég egyetlen mondat vagy mozdulat, ami kiváltja a terapeuta teljes tagadáslistáját, amelyet évtizedek óta cipel, és minden dühe, frusztrációja, fel nem álló farka, lelépett csaja ellened dolgozik.

Clevenger elfogadtatja a bűnt, mert megmutatja, hogy nem annyira távoli, nem annyira sötét. „Azt hiszed, hogy valakibe vagy szerelmes, pedig csak egy fecskendőbe. Bőre, mint a folyékony selyem, haj, szem, nevetés, impulzusok, bizalom, remény, hajlatok, illat, verejték, kötődés, de azért fecskendő. Beindulva és elszállva nyomban elkap a még, még, még sürgetése: házasság, karrier, jelzálog, gyerekek, iskola, és egyre nehezebb megélni a flasht.”

Craig Clevenger, kortárs amerikai író, saját elmondása szerint azért írta meg A Gumiembert, mert rettenetesen dühítette, hogy olyan világban kell élnie, ahol a mánia meg a bipolaritás a köznyelv része, mindenki szakértőként viselkedik, diagnózisokkal dobálózik, miközben életveszélyes vizeken evez. A könyv eredeti, 2002-es megjelenésekor attól félt, hogy a pszichiátriára mért támadásként értelmezik majd, holott éppen ellenkezőleg, a modern orvostudomány popkultúrává silányulásával vitatkozik. Harag. Félelem. Veszteség. Ezeket hivatott John Dolan Vincent, azaz a Gumiember közvetíteni. És úgy, ahogyan Craig Clevenger sosem lenne rá képes.

„Négykézláb összekapartam minden darabka gyűlöletet, amit csak kipréselhettem emlékezetem szilánkjaiból, majd a számba gyömöszöltem, és szétrágtam, kiszívtam a levét, hogy a fájdalom és szomorúság és gyengeség utolsó nyomait is megmérgezze és megfojtsa bennem.”

Fatálisan félre fognak érteni. Mert félre akarnak érteni. Meg kell semmisülnöd. Váltogatnod kell az arcod. Életeket kell gyártanod. Ez az egyetlen lehetséges menekülési útvonal. Csak gumiemberként elképzelhető hát az élet? De milyen élet? És hány gumiember fér el benned? Hány név, hány múlt? Hányat bír el a májad? És hányat a szíved? Mi jöhet a megvilágosodás pillanata után? „A fuldokló ember ígérete. Junkie-szerencsejátékos ígérete: megjavulok, kérek segítséget.” Aki elolvassa, pályát vált. Nem én voltam az egyetlen.

Szeretett katapultálóim, köszönöm nektek, hogy ezt megvalósíthattam. Jó szelet!

„Beleszerettem egy nálam 25 évvel idősebb férfiba."

„Huszonéves egyetemista vagyok, és beleszerettem egy nálam 25 évvel idősebb férfiba. Nős, vannak gyerekei. Tudom, tudom: aljas dolog, megbocsáthatatlan. De! Épp ezért szenvedek. Mert ha egy nőstényördög lennék, csábító vamp, akkor az a pasi már rég kikötött volna nálam, és én lelkifurdalás nélkül lubickolnék a boldogságban. Ám én egy erősen introvertált, önbizalomhiánnyal küzdő, csendes ember vagyok, volt gyerekszobám, kaptam tisztességes, vallásos nevelést, úgy gondolom, helyén van az értékrendem. Soha nem lennék képes lenyúlni egy pasit valaki mástól, mert vagyok annyira empatikus, hogy beleképzelem magam a feleség helyébe. Titkolom én ezt már évek óta, az illető nem hiszem, hogy bármit megsejtett. Egy időben utáltam is magam ezért, most már elfogadtam, hogy ez van, és keresem a megoldást. A megoldás pedig elsőre lehet, hogy nagyon merész vagy radikális, de úgy gondolom, per pillanat, csak ezzel érek célt, és így tudom lezárni a dolgot: ha elmondom neki tök őszintén, face to face, hogy mit érzek iránta. Korábban ennek a gondolatától is kivert a víz, mert úgy éreztem, ehhez nincs bátorságom, most azt gondolom, ki nem szarja le, ha kiröhög, hülyének néz vagy bármi! A cél az, hogy elfelejtsem, kiűzzem az agyamból, az idegrendszeremből, a sejtjeimből. Nehéz így élni, ezzel a titokkal... Pedig hidd el, próbáltam én feledni, próbáltam bepasizni, korombeli srácokkal. Nem ment! Szóval belém mar az ijesztő érzés, hogy itt van ez a pasi, akire úgy érzem, mindig vártam, kedves, értelmes, józan, megbízható stb., akit szeretek, igazán őszintén és mélyen és szenvedélyesen, és akkor mégis világok választanak el tőle. Irigylem a feleségét, szeretnék csak fél napra legalább helyet cserélni vele, elképzelem, ahogyan szeretkeznek, vagy ahogy nevetnek, együtt élnek, együtt lélegeznek, csodás szimbiózisban, mit meg nem adnék ezért... Persze nyilván naiv kislány vagyok, közel 30 éve házas, azért lehet, hogy ők már nem ilyen színesen és lángolóan élik a mindennapjaikat, ahogy elképzelem. Azért is utálom magam, mert irigylem azt a nőt. Fiatal vagyok, nem vagyok bányarém, előttem az élet, és irigylek egy klimax környékén járó, régi házas nőt, aki közben lehet, hogy egy fiatallal cserélne. Szóval ez így nem megy, tiszta vizet akarok önteni a pohárba! Beszéltem erről pszichológus ismerőssel, az összes barátnőmmel, de rájöttem, ebben az esetben nem működik a pszichológia. Elsírhatom én ezt Csernustól kezdve Szendin át Dr. Kleopátráig, de úgy érzem, lezárni csak akkor tudom, ha annak mondom el, akire tartozik. Aztán meg eltűnök végleg, nem fog hallani többet rólam. Elutazom, tanulok, beletemetkezem a munkába...” (A közölt levélrészlet a diszkréció jegyében nem teljes. Ahogy a válasz is töredék csupán.)

Biztos, hogy ezt akarod? Csak közölni, és továbbállni? És biztos, hogy ez segít a lezárásban?

Jelenleg, ennyire kiélezett helyzetben, mindenképp a csönd és a kivárás a legjobb. Ez az időszak termékeny lehet a gondolkodás számára. Felturbózott állapotban leginkább meggondolatlan lépések születnek, és most pont nem ezekre van szükség. Várunk tehát és gondolkodunk.

Mivel az állapot önmagában egy nagy téboly, amely hajtóerőként, de blokkolóként egyaránt működhet, mindent el kell követni, hogy inkább hajtson, mintsem blokkoljon, már ami a szakmai haladásodat jelenti. A racionalitás ilyenkor nem tartozik az erősségek közé, a felfokozottság hajlamossá tesz a jelek félreértelmezésére is, a túlzásokra, a vehemens, meggondolatlan lépésekre, ezért ilyenkor hasznos lehet, ha egy józan kívülálló konkrét pontokba szedi az eshetőségeket. Még azokat is, amelyek nem feltétlenül rád várnak, ám a képhez mindenképp hozzátartoznak, és én néhány levélváltásból mégsem állíthatok teljes mintát. Nézd el nekem tehát a ráérős fejtegetést.

Az első számú megjegyzés mindenképpen az, hogy ez érzelmi zsákutca, szívás, menekülj! Ne engedd tovább fejlődni magadban, hallgattasd el, győzd le, győzd meg, hogy ez bárhogyan is süljön el, eleve vesztes pozíció. A családja több évtizedes kitörölhetetlen, felülírhatatlan kötés. A morális érzék jól működik benned, de működjön az életösztön is, amely jelzi a veszélyt.

Az esetek többségében a harmadik szívja meg leginkább. Mégis ő az, akit megbélyegeznek. Neki marad a bűntudat, pedig nem (csak) ő a hibás. A másik kettő rontott el valamit már eleve, különben neki esélye se lehetett volna megjelenni a színen. De aztán legtöbbször mégis ő marad a gyűlölt csábító, pedig egyszerűen csak szerencsétlen naiv szerelmes áldozat. Ez a szerelem öngyilkosság, a lehető legnagyobb ellenség. Erkölcsileg, testileg, lelkileg megdolgoz és földbe tipor. A hazugság már akkor, ott elkezdődik, amikor az illető gondolatban kilép a család, a házastárs, a gyerekei szimbiózisából, és még véletlenül sem akkor, amikor belép egy idegen ajtón. Ám mégsem ilyen egyszerű az egész, az ember bármelyik oldalon áll, mindegyiknek megvan a maga története.

De annyira bonyolult, annyi sebbel, teherrel, bűnnel és bűntudattal sújtott, annyira nagyon kétes kimenetelű, hogy aki csak teheti, szebb vesztet válasszon magának. Igenis meg lehet akadályozni a dolog kifutását, meg lehet dolgozni a tudatunkat, rá lehet állni a ráció pályájára kínok keservén, meg tudja győzni magát az ember. Hogy ez az érzés irracionális, önmagát duzzasztotta fel, mert minden meg nem élt érzés konzerválódik és idealizálódik az idővel, önmagát gerjeszti, minden ki nem élt szenvedélyt magába szív és olyanná nő, amilyenné könnyen meglehet, hogy sosem ért volna, ha megvan a maga kifutópályája. A beteg már tudat alatt is felnéz az orvosára, megmentőként tekint rá, a gyermek a felnőttre, diák a tanárára, ezért a nagy korkülönbség valami ősi vonzódást mozgósít, aminek könnyű áldozatul esni. (A korkülönbség önmagában még nem feltétlenül probléma.) Egy magányos, fogékony, fiatal lány pedig a legkönnyebb préda önmaga számára, hiszen teljes előtte álló élete érzés-eszköztárát a nihilbe önti, amit aztán egyetlen embernek tulajdonít, és annak elérhetetlenségétől szenved. Önterápiával is módosítható a tudat, nagyon erős koncentrációval, önuralommal, figyelemeltereléssel, szuggesztióval ellen lehet állni, tovább lehet menni szó nélkül, és soha többé vissza nem fordulni. Amikor veszély van, ez létfontosságú lépés. Csak itt jön az a rész, hogy könnyű pofázni, de ember legyen, aki ezt végigcsinálja, miközben majd kiugrik a szíve a helyéről.  És igen, igaz. Ezek az észérvek csak sokkal érettebb, tapasztaltabb, idősebb embereknél működnek, vagy ott sem. Egészen másik fázisában a kapcsolatnak, egy egészen másik személyiséggel. Egyetlen életünk van, és az nem sterilitásra termett, hanem valódi életre, hát élni kell!

Vagyis bármennyire kockázatos is a helyzet, mégis olykor bele kell futni, hogy többé sose fordulhasson elő. Hogy legközelebb már messziről, már szagról felismerd, és védd magad. Hogy ne csak elméletileg vezesd le, hanem a saját pórusaidon tapasztald meg, milyen embertelen kínokkal jár a valakivel valakin való osztozás (akár eszmei értelemben is), az örökös várakozás, az állandó bizonytalanság, a szűnni nem akaró önvád, a véget nem érő viaskodás, s legvégül és leggyakrabban a keserű csalódás. Igen, vért kell hányni olykor, hogy kiégjen a bőrödből a hatás, ezt nem lehet elkerülni. Hiszen, hogy ha semmit sem kezdesz vele, akkor életed végéig a hátadon hurcolod, hát kezdeni kell vele valamit, a kérdés már csak az, hogy mit.

Játsszunk csak az elméletekkel, az nem árthat. Mérlegelésnek viszont kifejezetten jó, józanít.

1. A helyzet számodra esélytelen, a férfi az, akibe beleszerettél, vagyis megbízható, becsületes ember, aki igazságban él, nem tekint kifelé, gondolatban sem. (Bár ez esetben miért lépte volna túl a levelezés szakmai tematikáját?)
2. A férfi mégsem az, akibe beleszerettél, mert hazugságban él, de nincs ereje, kedve, ideje, módja, érkezése lépni. Vagy pont ilyenbe szerettél bele? Végül is mindegy, a végeredmény ugyanaz, a helyzet számodra esélytelen, bár így elhúzódhat még egy darabig, az egészségre káros módon. (A levelezésetek, ne feledd, csak egyik arcát helyezte fénybe, a másikat számodra továbbra is árnyék fedi.)
3. A férfi nem az, akibe beleszerettél, mert húsz ilyen kalandja volt már, te lehetnél az egyik, ha akarnál. De ilyet nyilván nem akarsz. Vagy mégis?
4. A férfi pont az, akibe beleszerettél, de mégis egy igaz és becsületes élet után most rádöbben valami másra, kész újra kezdeni veled, vállalod, viszed a pakkot?
5. Végtelen egyéb kombináció.

A felelősségvállalásról annyit, hogy bár egy harmadik mindig csak már meglévő résbe fér bele, a terhet ettől még cipelni fogod. Természetesen mindezekre a választ semmilyen valószínűség számítás nem adja meg, csak maga a férfi. És ha a választ meg akarod tudni, a kérdést fel kell tenned. Ha másként nem nyugszol, ha másként se továbblépni, se lezárni nem tudsz, ha képtelen vagy önmagad győzködésére, ha senki tanácsa nem segít, nem elég, nem old meg semmit, akkor itt a válasz, az egyetlen, a lehetséges, amit valójában már te magad is tudsz, amit már a zsigereidben eldöntöttél: a kérdést fel kell tenni.

Persze, ezzel korántsem lesz megoldva semmi. Minden csak ezután kezdődik. A válasz függvényében. És ezzel tovább bonyolódhat az ügy. De hát ezzel jár a kérdésfeltevés.

Egyszerűsítve a fentieket: elmondod, és a válasz stilizálva vagy Igen, vagy Nem, vagy Csönd. Tudod, hogy melyikkel mire mész? Szükséged van rájuk, hogy nyugodtan lépj tovább? Nem lehet ép ésszel hordozni tovább, a bekattanás veszélye fenyeget? Bekattanás alatt értsd: túl sok rágódás az ügyön károsítja egyéb gondolataidat, tevékenységeidet. Akkor meg kell tenned. Végig kell csinálni. Érzésekért szégyenkezni értelmetlen. Lehet a vége óriási melléfogás, kín, de olykor erre van szükség. A személyiség fejlődése érdekében, az érzelmi gazdagodásért, azért, hogy a jövőben már rögtön a legelején le lehessen kapcsolódni, ha ilyen adódik.

De ha most mindenképp csak a lezárás a cél, kérdéses, hogy színt kell-e ezért egyáltalán vallani. Természetesen, ha a lezáráshoz kell a szemtől szembeni konfrontálódás, a tudat, hogy te megtetted, rajtad nem múlt, tehát nyugodtan léphetsz tovább, akkor meg kell tenni. Csak esetleg ha már ilyen sokáig vártál, és tudsz még óvatos lenni, okos lehet kivárni az együttműködés végét, ne legyenek emiatt kínos percek.

Különben sem szerencsés forszírozni, ha nem mutat hajlandóságot a beszélgetésre. Érdemes várni, kivárni a megfelelő pillanatot. És ez alatt valóban a legjobb stratégia a figyelem elterelése, a munka, de ezzel egy időben nem a befelé zárkózás, hanem a világra nyitás!

Ha a vallomás számodra létkérdés, mielőbb ejtsd meg, az első adódó megfelelő pillanatban, nem az első adódó akármilyen alkalommal. De képzeld el, mit lehet arra mondani, ha valaki csak úgy besétál az ajtón, és nyíltan lemezteleníti a lelkét és átadja egy másik embernek. Nehéz erre bármit mondani. Nyilván, ha hasonló érzései volnának, valamilyen jelét kellett volna mutatnia. De ha így is érez, hogyan tud egy ilyen helyzetre reagálni? Jó hogy mondod, jut eszembe, én is így érzek. Az ilyen nyílt vallomásoktól általában óvni szoktam a lányokat. Elvégre a férfinak kell az érzés, hogy ő megy a nyeremény után, de ha tálcán is kapja, legalább ő csomagolja ki. A nyílt vallomások ideje szerintem már a kapcsolaton belül jön el. Míg a kapcsolaton kívül élnie kell a fokozatoknak. Vagyis ha elszántad magad, kísérd el a férfit az ajtóig, de ne te nyisd ki neki előre. Vagyis teremtsd meg a szituációt a vallomásra, metakommunikációval elmondhatsz mindent, de ne zúdítsd rá szavakkal. A szavak sokszor csak elvesznek. Túl direktek, szárazak, egyértelműek. Egy helyzetnek spontán módon kell eljutnia a szavakig. Tud egy nő úgy jelezni, hogy értésére adja a férfinak, mit érez, anélkül, hogy meg kellene szólalnia. Ugyanakkor kevésbé kínos utóélettel jár, ami nincs kimondva, ha a dolog valamiért mégis rosszul sülne el.  Vagyis mondd el, a megfelelő pillanatban, de ne rögtön és ne feltétlenül szavakkal. A szavakra csak akkor térj át, ha szükséges. Érzed azt, ha várakozás előzi meg, ha már meg kell szólalni. Az is jel, ha a férfi még véletlenül sem akar tudomást venni a jeleidről. Ez azt jelenti, hogy már így is többet mondtál el, mint amennyit hallani akar, tehát nem szabad szavakba is öntened. Ha viszont fogadja, és el is mondod, mit teszel, ha azt mondja majd, oké, köszönöm, sajnálom, jó utat. Gondolom, megkezded a lezárást. De ha azt mondja mégiscsak, hogy magában hordozza ő is már egy ideje, mi legyen? Készen állsz-e a bonyodalmakra? Mert még a bonyodalmak sem egyszerűek, hanem abszolút többesélyesek.

Konkrétan fel kell tennem a kérdést, még ha durva is, leszel-e szerető? Avagy borítasz-e egy életet? Ha egyik sem, reprodukáljátok az Elveszett jelentés forgatókönyvét, mindkettő tudja, mit érez, de egyik sem vállalja, vagy csak az egyik nem vállalja, és mindkettő megy tovább a maga útján, vagy vissza a saját életéhez. Ez esetben kellett a vallomás? Ha neked kellett, mindenképp megteszed, tehát nem tudunk a másik lelkével foglalkozni, oldja meg, lépjen túl rajta, váljon többé általa, gondolkodjon, vagy csak lapozzon. Ha az első két esetből vállalod valamelyiket, készen állsz-e arra a létre, lemondasz-e a terveidről, vállalod-e a velejárókat? Mi a válaszod ezekre?

Bárhogy is legyen, azért nem tud senki tanácsot adni, mert a két ember közti útnak végtelen variációja lehetséges, és mindegyikre más az azonnali reakció is. Mi együtt maximum az első lépésig juthatunk el, a második már úgyis közös fejlemény, a külvilág kint reked.

Szívem szerint senkinek sem tanácsolok ilyen nehéz képletet, az is naggyá tesz, fejleszt, ha megtanulunk bizonyos szituációkat fejben lejátszani, és továbbmenni. De a tapasztalati időszakban van, amit meg kell élni. Van, amit vállalni kell. Nem lehet mindig mentőövvel közlekedni, tehát ha úgy érzed, cselekedj. De próbálj józan lépésekben haladni, gondolj arra, milyen szép az Elveszett jelentés íve, senki sincs lerohanva, mindenki ért mindent. Te nem vetnéd-e meg az idealizált férfit, ha hirtelen lerohanna, minden átmenet nélkül leteperne, véletlenül sem érdekelné a családja, sem a te lelkivilágod? Milyen ember az olyan, aki egy pillanatra sem áll meg, hogy a gyerekeire gondoljon? Hosszú távon biztosan nem rá gondoltál. Tehát mindennek kell egy ív. De ha elveszted a fejed, és vehemensen oldod meg, végül is akkor sincs semmi. Most még. A nemdöntés rosszabb, mert hosszú távon emészt, mint a szú. Tehát valamilyen irányban mindenképp dönteni kell. És ha visszanézel, azt mondod majd, hogy azt tetted, amit akkor éreztél, a lelkiismereted tiszta, tehát azt tetted, amit kellett, amiből építkezel, tanulsz később. Ami segítségedre lesz abban, hogy ráébredj valamire. Még akkor is, ha végül tévedésnek bizonyulj. Mert akkor a tévedés kellett a továbblépéshez. Te vállalod a tetteidért a felelősséget, a sajátjaiért meg vállalja ő maga. Elrendelt sorsotok úgyis úgy irányít, ahogyan kettőtök csillaga áll. S ha nem együtt áll, nem a tied, nem a te embered, nem a te utad. Még nem ő az. A szenvedések is kellenek, a pofára esések is, az égőnek tűnő helyzetek is, bármilyen fájdalmas lehet, és hihetetlen, a végső felismeréshez. Bár szerintem jó érzésű ember érzelmi kitárulkozást sosem tesz nevetségessé a másik számára. Ettől függetlenül benned még azzá válhat. De ezen is túl kell esni. Tehát sosem kár érte. Az érzelmeket olykor szabadjára kell engedni. Ez a folyamat a felnőtté válás. Ez az érzelmi fejlődés. A lezárás. A továbblépés. Az újrakezdés.  Ezek a szerelmek.

Végtére is tudd, hogy bármikor leegyszerűsítheted az egészet, és azt mondhatod, hogy nem törődsz a következményekkel, lesz, ahogy lesz, te most márpedig direkte színt vallasz, követed az ösztöneidet. Kikapcsolod az észt, és megéled, ami jön. Egyszer belefér. Ha fájni is fog, viseld el. Ne legyen bűntudatod.  Te tiszta szívvel cselekszel, még ha „halált hozó fű terem gyönyörűszép” szíveden, akkor is. Kevesebb nem leszel általa. De ez a mentség egyetlenegyszer fért bele, különben széteső és visszaeső láncszenvedő leszel! Legközelebb már időben fel kell ismerned a veszélyt, tudnod kell kezelni, elkerülni. Addigra már tudnod kell, hogy nem lehet mindig mindent elmondani, megtenni, sőt nem is szabad. Sőt, ab ovo, nem engedek teret egy ilyen levelezésnek, ilyen perspektívákkal, mert annak lehet ez a következménye. (A levélváltás műfaja külön téma, egész csapdaelmélet. Nagyon-nagyon erőteljesen hat. Minden olvasott szó a TE filtereden jut el a tudatodig, minden levélszünetet gondolatban TE töltesz ki, nagyon hasonszőrűnek lehet érezni így egy idegent is, rövid idő alatt, és függőséget vált ki. Az ember sokszor merészebb, szabadabb, mint élőszóban. A szó mellé egész belső világod azt vetít, amit csak akar, tudat alatt, stb.) De ezzel az élménnyel gazdagabb leszel. Szenvedtél, mert mertél érezni. De a kettőnek nem kell együtt járnia!

Ez egy abszolút érzelmi, kevésbé racionális állapot, bármi is történjen, a csalódás is a lelkedet edzi, és felkészít a későbbiekre. Van, amikor a leválás előtt még üvölteni kell, hogy utána az érzelem mellett a józanság is felléphessen. S ezzel együtt a boldog beteljesülés is. Lehetőleg végérvényesen.

Mindenkinek meg kell vívnia a maga csatáját, mindenkinek meg kell tanulni a maga leckéjét. Legalább egyszer. Ha hatékony, elég lesz egyszer. Erre azért van szükség, hogy megértsünk valamit, önmagunkból, a világból. Onnan pedig új időszámítás kezdődik.

Csak az tűnik most kézzelfoghatónak számodra, ami belőled táplálkozik.Tehát neked magadnak kell ráébredni arra, hogy minek nincs, mert nem lehet jövője. Még ha nem is könnyű kivitelezni, de csakis ez az út áll. És ez a te meccsed. Nem is vele, hanem inkább önmagaddal. Bárki mondja neked, az a más tanácsa lesz. Minden szempontból káros érzés a függés, nem egészséges és nem egyenrangú. Tehát nem az igazi. Csak annak előszobája. Minden erőddel az önállósodáson légy, szakmai és szellemi értelemben. Természetesen van saját utad, és tudod is azt járni. De ne érte, magadért!

Megnyugtatlak, hogy a világ legnagyobb közhelye tökéletesen igaz. Az IDŐ neked dolgozik. Ha kibekkeled hasznosan az elkövetkezőt, bármilyen hihetetlenül is hangzik ez most, néhány hónapon belül ez az érzés emlékké szelídül, és továbblépni enged. Ehhez a belső leválás kell, ami fontosabb annál, hogy kifelé mi hangzik el. Lehet csöndben, méltósággal is lezárni, teátrális elemek nélkül. Ne az foglalkoztasson, hogy felé mit mutass, ő mit gondol, mert ezzel csak tovább duzzasztod az érzést, és nem lezársz. Te vagy most a fontos, a te szabadulásod. Legyen teljesen mindegy, mit gondol, hiszen a végeredmény úgyis ugyanaz, ez az ügy túl kusza ahhoz, hogy további energiákat vesztegess rá. Tavasz van, azzal foglakozz. Tanulsz, az érdekeljen. Társaságba járj, az foglaljon le. De nem kell erőltetni a ismerkedést. Hagyd, hogy az idő dolgozzon helyetted. Te pedig arra gondolj, erővel, hogy nem gondolsz rá. Ne engedd végig a gondolatot a fejedben. Ha előjön, válts. Küzdj meg vele. Amíg meg nem szűnik magától. Nem lehet minden a mienk. És nem is kell. Ha ezen túl leszel, megerősödsz, védetté válsz. Maradj távolságtartó, elegáns. Nem kell fitogtatni semmit. Légy türelemmel, beszéljünk fél év múlva, el fog múlni. Csak foglalkozz mással. Ez a kulcs. Ezt meg kapcsold ki.

Azt mondom hát, miután végigvettük az opciókat, hogy ha csak egy mód van rá, és be tudod járni az utat fejben, akkor kimondatlanul mondj búcsút. Láthatod, hogy a kimondás nem könnyítene rajtad igazán, csak bonyolítana. Ha csak egy mód van rá, inkább a lemondásra tanítsd magad ezúttal, hogy abba vethesd majd bele magad teljesen, ami valóban neked adatott. Ne akard a másik emberre pakolni a te terhed, és ne akard cipelni az ő pakkját. Innen inkább az a valószínű, hogy nincs több közös út. A lemondást megtanulni igen hasznos, fegyelmet és önuralmat igényel. Fejben kellene megszabadulni az érzéstől, és úgy, hogy nem hagytál magad után bánnivalót. A kezdeményezést hagyjuk meg a férfiaknak, különösen ilyen családi háttérrel igen meggondolandó kezdeményezni. A lemondás lenne a racionális út, ha tudsz még választani, válaszd ezt. Ne merülj bele jobban, hanem inkább takarítsd össze a lelki maradványokat, mondj méltó, belső búcsút, s ha szükséges, tarts gyászidőt, de aztán húzd föl a redőnyöket, engedd be a napfényt.

„Hány Igazi van az életben?”

Részletek Zsu leveléből:

Az egyetlen dolog, ami eszembe jut: fáj. Iszonyatosan, őrjítően… Nem tudom, merre tovább, hogyan tovább. Ő volt az életem, miatta keltem fel reggel és miatta tettem azt napközben, amit tettem. Ő volt a legfontosabb, csak őt akartam, és azt, hogy mindig együtt legyünk. Hogyan lehet túlélni azt, hogy nincs többé melletted, nincs kiért felkelned reggelente? Ha fel is kelsz, hogyan lendülj át azon a kibírhatatlan érzésen, hogy ott van valahol a világban, valahol, ahol te nem vagy vele? Hogyan lehet elengedni valakit, akit még szeretsz, mindig szeretni fogod, és tudod, hogy ő is (ugyanúgy) szeret?

***

Nem egy városban éltünk, engem a főiskola helyhez kötött, így hát a hétvégék voltak a mieink, amikor átadtuk magunkat az egész héten át tartó vágyakozásnak, hogy együtt legyünk.

Voltak persze nehézségeink, rosszabb napjaink, nem mindenben értettünk egyet, de minden kapcsolat ilyen, két ember nem érthet mindig egyet.

A diplomaosztó után mindketten a fővárosba költöztünk, közös lakást béreltünk, dolgoztunk, végre együtt voltunk. Azt hittem, innen már sínen vagyunk, semmi rossz nem történhet velünk, és semmi nem lesz, ami valaha elválaszthat minket egymástól. Töretlenül hittem ebben. Mostanáig.

A kapcsolatunk véget ért néhány napja vagy hete, már nem is számolom… Szándékosan írtam azt, hogy a kapcsolatunk ért véget, mert a szerelmünk nem. Még mindig szeretem, csak őt akarom, szinte bármit megtennék, hogy visszafordítsam a történteket, már-már feladnám a méltóságomat is, csak hogy visszakapjam és újra érezzem, tartozom valakihez. Ő is szeret. Tudom, érzem, mondja.

Mégis Ő döntött úgy, hogy vége, ő mondta ki a végső szavakat.

Magamat vádolom, úgy érzem, az én hibám, hogy elromlott, mert akkor és ott nem azt és nem úgy tettem/mondtam/éreztem, ahogy kellett volna.

***

Én is szerettem volna, ha Ő mellettem van. A munkája miatt nem tudott velem jönni, egy ideig mégis éreztem, hogy lelkileg összefonódtunk (mint mindig, amikor én hazajöttem a fővárosból, ami elég gyakran megtörtént), hogy a távolból is számíthatok rá, éreztem, hogy velem van.

Korábban is szó volt arról, hogy az én szülővárosom közelében próbálunk közös életet kialakítani, mert engem a város megölt lelkileg. Nem tudtam megszokni az idegenséget, ami áradt mindenből és mindenkiből, és az egyedüllétet, amit az ő munkája miatt kénytelen voltam elszenvedni. Minden estét és éjszakát egyedül töltöttem a 30 m2-es lakásban, nem bírtam. Próbáltam megszokni, többszöri nekifutásra sem ment. Tudta, de nem tett ellene, nem keresett más munkát, mintha azt gondolta volna, majd megszokom, vagy elfelejtem… Nagyon kevés időt tudtunk csak együtt tölteni, én pedig szép lassan elkezdtem leépíteni az ottani életemet, hátha abból jobban látja, nem jó nekem ott. Felmondtam a munkahelyemen, egyre többet, egyre hosszabb időre utaztam haza a szüleimhez. Nem akartam, hogy vége legyen kettőnk között, szerettem volna, ha közösen találunk olyan megoldást, ami mindkettőnknek jó, s a hangsúlyt arra helyeztem, hogy mindkettőnknek jó legyen! Ő nem volt (és most sem) hajlandó megválni a munkahelyétől, amit szívből gyűlöl, csak a pénzért csinálja, de közben megeszi az életét, és a kettőnkét is.

A szívem egyik fele hazahúzott, nem akartam több magányos, egyedül töltött estét, nem akartam több idegen embert, nem akartam több zajt, koszt. Reméltem, hogy ha Ő szeret, és velem akar lenni, utánam jön, megérti.

***

Totál káosz. Nem tud semmire választ adni, megőrülök ettől. Ez a legrosszabb. Még annál is rosszabb, ha azt mondják az embernek, már nem szeretlek. Akkor tudja, hogy mi az oka a szakításnak, akkor tovább tud lépni. De ha szeret, és én is szeretem, akkor hogyan lépjek tovább? Mi lesz a szerelemmel? Keringeni fog a világegyetemben, mint a beteljesületlen szerelmek? Elmúlik? Megmarad örökre? Hogy tud elmúlni, ha tudom, hogy nem viszonzatlan?

Másrészt: mit jelent neki a szerelem, ha képes így, itt, ekkor elhagyni? Ha inkább a lakást, a munkát választja helyettem? Ha minden probléma láttán megfutamodik, és inkább a számára könnyebb utat választja?

Pedig sokszor előjöttek bennem olyan érzések, amelyek kétkedésre adtak okot. Nem éreztem magam elég fontosnak. Lehet, hogy túlságosan idealista vagyok, de úgy gondolom, az ember legalább a szerelemben lehessen idealista, ha másban már nem is nagyon lehet.

Minden egyes „nem tudom” arcul csap, fojtogat, felbosszant, szétőröl. Szeretnék válaszokat kapni tőle, de nem kapok, csak azt, hogy „nem tudom”. És ettől még jobban fáj. Minden lélegzetvételemmel a fájdalmat érzem, a hiányát, hogy egyszer volt, hozzám tartozott, hozzá tartoztam, s most már nincs, nem tartozik hozzám, nem tartozom hozzá, lehet, hogy egyszer majd máshoz fog tartozni. Úristen! Ezt ne! Nem tudom elviselni a gondolatát sem, hogy más viselje gondját, más főzzön neki vacsorát és mossa ki a szennyesét. Őrültség?

Kata, szerinted elég a szerelem egy kapcsolathoz? Én már nem tudom. Azt hittem, elég. Aztán amikor problémák gördültek elénk, meginogtam, hogy talán mégsem. Ő mindig mondta, higgyek benne, hogy elég. Mostanra megint hiszek benne, mostanra már Ő nem hiszi. Akkor kinek van igaza? Van igazság egyáltalán?

Újabb fázis: haragszom az egész világra, mindenre és mindenkire. Másoknak miért jó? Nekem miért nem lehet jó? Nekem miért nem adatik meg, ami másoknak igen? Mások miért mennek férjhez és szülnek gyereket és én miért nem, amikor én is erre vágyom? De Ő ott van valahol a világban, él, éli az életét, és tudod, hogy kérdezhetsz tőle, mert lehetséges, de mégsem, mert már nincs közöd hozzá. Ez a fajta elengedés még nehezebb. Ez a beletörődés szerintem, lehetetlen. Ez is gyász? Számomra ő is meghalt? Temessem el és menjek tovább nélküle?

***

Próbálok józanul élni, ami azt jelenti, hogy pótcselekvésekkel élek nap, mint nap, amióta vége. Azért, hogy ne kelljen éreznem, mennyire fáj. Mert mindenről eszembe jut, mindenben ott van, minden ő. Még én is ő vagyok. Ő tett olyanná, amilyen most vagyok, mellette nőttem fel, mellette, miatta lettem nő. Mondd, Kata, el lehet így engedni valakit magunkból? Azzal magunkból is elengedünk egy részt? Akkor már nem leszünk soha ugyanazok, akik lettünk általa?

Talán butaság, de egyre inkább foglalkoztat, hogy hány igaz szerelem van az életben? Az embernek hány Igazi juthat? Mindig azt vallottam, csak egy, az egyetlen, aki nélkül én nem én lennék. És ha az, akit annak hittem (éreztem), elhagy? Jön más, akivel majd kénytelen leszek beérni? Ezt én nem akarom elfogadni. Továbbra is hinni akarok a szerelemben, abban, hogy vannak olyan érzelmek, amelyekbe nem vegyülnek észérvek, mert olyan tiszták, hogy felesleges lenne. Félek, nagyon félek, hogy elveszítettem a szerelmet, a lehetőséget a szerelemre, elveszítettem Őt, az Igazit. Nem tudom magam becsapni az észérvekkel, és mások sem tudnak, akik mind azt mondják: fiatal vagy, szép vagy, okos vagy, nem kell kétségbe esni, millió férfi szaladgál a világban. Na persze! Pont ilyesmire nem tudok most gondolni. Az önbecsülésem és az önbizalmam valahol nagyon mélyen jár, és gondolni sem akarok arra, hogy nekem egyszer majd máshoz is közöm lesz, nem csak hozzá! Hogyan kell ezt túlélni, Kata? Hogyan lehet túlélni?

Nem akarok mást, nem tudnék mással lenni. Nem tudom mással elképzelni az életemet. Nem látom mással az életemet, csak vele. És most valahogy már az utam is elhomályosult, nem látom az életem, nem látom, merre kell mennem, merre tartok. Mert ő nincs velem, nincs benne. Nem akarom, hogy más legyen velem, mert nekem csak ő kell. Bolond vagyok?

Bátyám szerint, ő veszít többet. Hát, én pont az ellenkezőjét érzem. Én nem csak őt veszítettem el, hanem magamat is, vele együtt egy részemet, ami talán örökre nála marad.

Hogyan kell ilyenkor egymással viselkednünk? Kell-e egyáltalán? Maradjon meg a kontaktus vagy felesleges fájdalomokozás egymásnak? De ha fájdalmat okoz mindkettőnknek, akkor miért kellett így történnie? MIÉRT? Viszont, ha nem tudom, mi van vele, megőrülök. Ha tudom, mi van vele, belehalok a fájdalomba. A ridegsége, a távolságtartása velem szemben, mintha idegen lennék számára, mintha nem a szerelme lennék, mélységesen fáj, szinte a húsomba mar.

Feldolgozhatatlannak érzett fájdalmamban megpróbálkoztam vele, hogy őszintén elmondom, amit érzek, amilyen lelkiállapotba kerültem a szakításunk miatt, hátha hatással lesz rá, hátha jobb belátásra bírom, és a megoldás-keresés felé terelem. Mindent, amit mondtam, zsarolásnak fogta fel. Nem annak szántam, de nem hat rá semmi. Soha nem hatotta meg semmi. Egyszerűen nem fogom fel, hogy van ilyen. Hogy már nem mondhatom el, mi fáj, mennyire fáj. Nem érdekli. És ettől nekem még jobban fáj.

Kata, én már több fájdalmat nem vagyok képes elviselni. Felteltem teljesen. Ha egyetlen homokszem is hozzácsapódik a bennem lévő sziklarengeteghez, összedől az egész, és én is összezuhanok. Azt sem tudom, eddig hogyan éltem túl, hogy nem őrültem bele ebbe a bő egy hónapba. Vannak jobb napjaim, amikor találok értelmet az életemben, és abban, hogy van miért továbbmennem. Szerencsére még novemberben jelentkeztem egyetemre, azóta már el is kezdtem, ad egy kis lehetőséget a továbbiakra. Vannak napok azonban, amikor felöltözni sincs kedvem, az ágyat sem hagyom el. Ilyenkor akarom az egészet visszacsinálni, visszapörgetni az időt, ilyenkor akarok az egyedül töltött budapesti éjszakákba visszamenni, és jól érezni magam, és örülni annak, hogy van valakim, nem azon siránkozni, hogy miért hagyott egyedül.

***

Eddig a levél. És most nézzük.

„Hogyan lehet elengedni valakit, akit még szeretsz, mindig szeretni fogod, és tudod, hogy ő is (ugyanúgy) szeret?”

Ez esetben csakis úgy, ha belátod, hogy nem szeret, nem szerethet ugyanúgy. Ha ugyanúgy szeretne, megoldást keresne, találna ő is. Ha ugyanúgy szeretne, nem engedne el. Ha ugyanúgy szeretne, neki is fájna a lét.

Tudnod kell, hogy különösen a lányok életében az első szerelem nagyon hosszú ideig megkülönböztetett helyet foglal el. Ez olyan erejű érzelmi kötés, amit majd csak egy következő, még erősebb, még stabilabb írhat fölül. És meglehet, hogy hosszú időbe telik, amíg ez bekövetkezik. Addig még sokáig űr lesz a helyén, és egyéb tapasztalat hiányában, ez az egyetlen kapcsolat tűnik kizárólagosnak, pótolhatatlannak, de ez érzéki csalódás csupán. És szinte kötelező fejlődési fázis minden nővé érő lány életében. Szavaim távolról hangzanak, tudom, de el kell hinned, hogy a szerelmi csalódás mindenkinek iszonyatos kín, különösen első alkalommal az, de megnyugtató, hogy az idő valóban tompítja. S ha ezt az átmeneti időszakot kihúzod, utána már nem fáj annyira. S később örülsz majd, hogy nem tetted pokollá az életed végérvényesen, örülsz majd, hogy megtanultál egyedül lenni, és annak is, hogy képes voltál továbblépni, hogy megtalálhasd az igazi, nagy szerelmet. Mert az igazi, neked rendelt, nagy szerelem nem múlik el. Nem úgy múlik el, hogy itt van lakás, munka. Gondold el, miként lehet életet építeni egy emberre, aki már így nyit, hogy egy ilyen jellegű akadályt nem képes átlépni? Az egyik legfontosabb lecke az életben: a magány tanulása. Senki sem születik így. Szükséges az első csalódás. Miért? Mert csak ebből tudhatod meg, mire van szükséged egy kapcsolatban. Mi az, amiből nem engedsz. Mi fontos, és már jó előre megnézed legközelebb. Ugyanakkor azt is megmutatja, mi az, amit te szúrhatsz el, és ezekre legközelebb figyelsz. Az első kapcsolat egy egészen más életformába juttat a gyerekkorból. És mivel ez az egyetlen, felülmúlhatatlannak tűnik. Pedig egyszerűen csak az első, ám nem az egyetlen. Az érzés lehetősége benned van, és igenis képes lesz más is kiváltani belőled. De még nagyobb szárnyalásra ad lehetőséget, ha kellőképpen viszonozzák majd, meglátod. Az első szakítás után nagy az űr, van, akit ez olyannyira megrémít, hogy képes feladni vágyait, elképzeléseit, és hanyatt-homlok menekül vissza elrontani az életét. De aki erőt gyűjt, és megtanulja az egyedüllétet, az megvédi magát a kiszolgáltatottságtól, a kompromisszumoktól. És később nem a magány ellen választ majd társat, hanem a valódi együttélésért, igazi vágytól vezérelve, a megfelelő emberrel.

És azzal is tisztában kell lenned, hogy a távkapcsolat, amelyben éltél, sokkal tovább képes „konzerválni” egy érzést, mint a valódi, fizikai együttélés. A hétköznapi gondok kiszorítódnak, és természetellenesen hiányoznak a kapcsolatból, ezért is ég olyan mélyen bele az ember húsába. Amikor aztán szembesülnek a szereplők a mindennapokkal, könnyen összedől(het) a kártyavár. Racionálisan fel kell fognod hát, ez a feladatod jelenleg, az egyetlen, ami segít, hogy most egy normális fejlődési szakaszon mész át, ami fájdalmas, és nehéz, de ha erős vagy, átvészeled, mint sokan mások, akik ugyanígy szenvedtek, de túljutottak rajta, és később beköszöntött egy sokkal jobb élet, mint az előző. Nevelned kell magad, átnevelned, és hinned, bíznod abban, hogy igaz szerelem létezik, és olyan, amilyennek megálmodtad. De tény, hogy akkor már ebből okulva, leszel annyira érett, hogy nem követed el ugyanazokat a hibákat (hogy miket, majd később). Most pedig egy a dolgod: a tanulás, az egyetem, a társaság, teljes erőbedobással. És az ön-nevelés. Ez nem pótcselekvés, hanem jelenleg fő irány.

„Voltak persze nehézségeink, rosszabb napjaink, nem mindenben értettünk egyet, de minden kapcsolat ilyen, két ember nem érthet mindig egyet.”

Igen, igaz, és nem igaz. Nem mindegy, hogy az a két ember miben és milyen mértékben nem ért egyet. Titeket világnézeti különbségek választanak el, ez pedig igen fontos szempont. Egyikőtök nagyvárosban akar élni, a másik vidéken. Az egyik rohanva, a másik nyugalomban. Az egyik a munkának él, a másik a családjának, a szerelmének. Az egyik keresi a megoldást, a másik inkább ejti a kérdést. Nos, ezek nem apró nézeteltérések, hanem olyan mélyen gyökerező kérdések, amelyek mindig előjönnének, és csak úgy tehetik működőképessé a kapcsolatot – átmenetileg! – ha az egyik fél mindenkor megalkudna, elhallgattatná belső hangjait, és fejet hajtana a másik akarata előtt. És attól tartok, te lennél az. Nem akarlak kiábrándítani, bár lehet, hogy éppen az válna javadra, de először a szerelem ér véget, utána a kapcsolat, és nem fordítva. Esetleg nem akarod tudomásul venni, hogy véget ért. Pedig azt kellene tenned, mert az könnyítene a helyzeteden hosszú távon.  Egy élő szerelem bármire képes, bármilyen körülmények közt, és nem ismer akadályt. És mi az, hogy feladnád a méltóságod? Nem, egy valódi szerelem méltóságot ad neked, és nem elveszi tőled. Ezt soha ne felejtsd el.

A könyörgés a lehető legrosszabb út. És a legkevésbé hatékony is. Egyfelől olyasmit ígérsz, ajánlasz fel, amit valójában nem szívesen teszel, és amivel nem tudsz azonosulni, tehát máris övön aluli szerep. Másfelől, kevés dolog taszít jobban egy embert, mint egy másik könyörgése. Az önvád megint nem vezet eredményhez, csak töménytelen energiát leszív, és kínoz a végtelenségig. Bár bizonyos dolgokat bizonyára te is elhibáztál. De nem érdemes marcangolni magad miattuk, mert akkor, ott azt érezted helyénvalónak, tehát nem cselekedhettél másként. Akkor ő ezt váltotta ki belőled, tehát ugyanúgy felelős a történtekért. Ti együtt így működtök. És ha ez nem működik, akkor kettőtök egysége nem működőképes, ezt pedig tudomásul kell venni. Az másik kérdés, hogy mi az, amit a jövőben már nem kellene elkövetned egy másik kapcsolatban, mert kiderült, hogy nem vezet jóra. Ezt felismerni a személyiségfejlődés útja. Te magad is belátod, hogy abban a kapcsolatban szenvedtél, akkor nem lehet ő az igazi, mert az igazi mellett nem szenvedünk. Ha igen, akkor az nem az igazi, hanem tévedés. És lehetséges, hogy szükséges pár tévedés, mire eljutsz az igazihoz. Az iszonyatos hiányérzet természetes, de tudnod kell, hogy ilyenkor nem őt hiányolod, hanem a valakihez való tartozás érzését. De azt mástól is megkaphatod, és úgy is, hogy nem kell érte szenvedéssel fizetned. Lehet, hogy nagyon fáj, ha kimondod magadban, de mégis, így tudsz tovább lépni: nem úgy szeret téged, ahogy neked kell. Akkor meg kell adnod az esélyt annak, aki képes erre.

Mi az, hogy a szerelmed a munkája miatt nem tudott veled lenni a bajban? Mi az, hogy a munkája miatt el kellett viselned a magányt? A munkája miatt, amit gyűlöl, és amin nem változtat, élnél le egy életet szenvedésben? És itt jön a te tévedésed: hogy egyre többször, egyre tovább utaztál a szüleidhez. Nem, ez sosem megoldás. A jövőben ezt ne kövesd el. Ne hagyd magára a szeretett férfit, egyedül nem jön rá, miért teszed. És eltávolítod magadtól. Megértem, most ezt kellett tenned, mert elviselhetetlennek érezted, de a jövőben más megoldást kell találnod érzéseid közlésére. Úgy, hogy közben ott maradsz vele, és nem a távolságra bízod a közös megoldást. Mi lehet közös megoldás abban, hogy te otthon, ő Pesten akar élni? Ha lemondást vársz tőle, az nem közös. Ha te mondasz le, az sem közös, és számodra szenvedéssel jár. Ha tehát ő nem mond le, akkor nem tudtok együtt élni. Talán nem is kell, mert nem vagy akkor annyira fontos, amennyire kellene lenned. Ha te mész Pestre, boldogtalanná válsz. Tehát nincs megoldás. Ennyi erő volt ebben a kapcsolatban, hogy egy földrajzi kérdés meg tudta gyilkolni. Felnőttél, ez pedig kimúlt.

„Mi lesz a szerelemmel? Keringeni fog a világegyetemben, mint a beteljesületlen szerelmek? Elmúlik? Megmarad örökre? Hogy tud elmúlni, ha tudom, hogy nem viszonzatlan?”

Számodra ez a szerelem viszonzatlan. Vagy olyan, mintha az volna, tehát az. A végeredmény ugyanaz.  Azt is meg kell tanulnod, hogy ha ő azt mondja: „nem tudom”, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tudja. Jelentheti azt is, hogy nem akar beszélni róla, nem akarja kimondani az igazságot, hárítani akarja a felelősséget. Jelentheti azt is, hogy valóban nem tudja. De akkor mit akarsz tőle? Valakitől, aki semmit se tud, és nem is akar tudni. Valakivel, akinek nem érsz annyit, hogy tudja. Önkéntes száműzetés a szenvedésbe? De hát miért? S hogy mi az oka a szakításnak, azt sose a másiktól várd, mert akkor várhatsz életed végéig. Neki is van egy igazsága, és neked is van egy, és a kettő nem feltétlenül ugyanaz. És tévhit az is, hogy szükség van a másikéra, ahhoz, hogy tovább léphess. Nem. Különben is, mondani azt mondhat, amit csak akar, az nem lesz attól még igazság. A te igazságodat magadnak kell összekalapálnod a rendelkezésedre álló szilánkokból. Nem lehet mástól várni a választ. A válaszok benned vannak, csak meg kell hallanod, el kell fogadnod. Természetesen elmúlik. Idővel, de elmúlik. És természetesen megmarad örökre. De csak az emléke. Ezt megvalósítani a munka, ami vár rád. S ami ezt megelőzi, a döntésed, hogy meg akard valósítani.

„Pedig sokszor előjöttek bennem olyan érzések, amelyek kétkedésre adtak okot. Nem éreztem magam elég fontosnak.

Szeretnék válaszokat kapni tőle, de nem kapok, csak azt, hogy „nem tudom”.

Elég a szerelem egy kapcsolathoz?”

Minden jel arra mutat, hogy mást jelent neki a szerelem, és mást jelent neked. Téves lenne rossz színben beállítani most őt, hiszen nem követett el semmit, csak a maga módján nyilvánult meg. Ez a mód számodra szenvedés forrása, de lehetséges, hogy valaki más igényszintjének éppen megfelelő. Az is lehet, hogy a te érzelmi igényed számára teher, de valaki más számára örömforrás lesz majd. Mellesleg része volt az életednek, illő elismerni az értékeit. De azt hiszem, egy jól működő kapcsolatban nem kellene kételyeknek előjönniük, amelyeket el kell nyomni. És hogy nem érezted magad kellően fontosnak az ő számára, ez igen nagy probléma. Ez azt jelenti, hogy boldogtalan voltál. És azt is jelenti, hogy nem ő volt az Igazi. Igenis hinni kell az igazi Igazi létezésében, nem hagyhatod, hogy megfosszanak a hitedtől. Létezik Igazi, csak az neked valaki más. Ezt kell valóban tudomásul venned, és csak utána jöhet a lezárás, ami létfontosságú lépés. De nem megy könnyen és időbe telik, viszont utána a lelked szabaddá válik, könnyűvé, készen a boldogságra.

Jobban teszed, ha felkészülsz, hogy a válaszokat sosem a világ szolgáltatja számodra, hanem neked magadnak kell összerakni és értelmezni a mozaikokat, neked kell leszűrni a tanulságokat. A „nem tudom” azt jelenti, feketén-fehéren, hogy elzárkózik a választól, kvázi mindegy neki mit gondolsz, elengedett. Durva valóság, de hálásnak kell lenned érte, mert ez egy valóság. Ez egy olyan valóság, amibe kapaszkodni tudsz. És nem egy irreális érzés, amely elvakít. A valóság az, hogy nincs több mondanivalója számodra. Ami volt, elmúlt. Mást választott, neked is mást kell hát választanod, tovább kell lépned. A szerelem elegendő lehetne egy kapcsolathoz, mert ha szerelem van, akkor minden van. De itt és most nem beszélhetünk igaz, kölcsönös, feltétel nélküli szerelemről. Tehát az, ami van, nem elegendő.

„Újabb fázis: haragszom az egész világra, mindenre és mindenkire.

Ez is gyász? Számomra ő is meghalt? Temessem el és menjek tovább nélküle?”

A harag nagyon káros érzés, és csupa rossz dolgot szül, nem visz előre, leblokkol. A haragot az a boldogtalanság szüli, amiből jössz. Ti eddig is külön voltatok, csak szenvedtél ezért. Most annyi változás történik, hogy továbbra is külön lesztek, csak meg kellene szűnnie a szenvedésnek. Ezt az érzést jelenleg te tartod életben. Neked kell elengedned ahhoz, hogy megszűnjön. A te életed szempontjából mindegy, hogy mások férjhez mennek és szülnek. De ha sokáig foglalkozol ezzel, csak a saját esélyeidet csökkented. Neked valószínűleg ez még azért nem adatik meg, mert még nem vagy hozzá elég érett, még nem vagy rá felkészülve, még nem vívtad meg a csatáidat önmagaddal, még nem tudod igazán mit akarsz és mit nem, mi fér bele és mi nem egy kapcsolatba, mi megbocsátható, és mi nem bocsátható meg. Most még nem lehetnél jó anya, nem tudnál a lányodnak tanácsot adni, mert te is arra szorulsz. És mert még nem találtad meg az igazit. Azt az igazit, aki szintén megvívta már a saját küzdelmeit, és készen áll a válaszra. Mert még nem találtál rá önmagadra, a saját utadra. Mert még nagyon, nagyon fiatal vagy. És mert az elkövetkező évek szólnak arról, hogy ezen a fejlődési szakaszon sikeresen túl legyél, és a következő fázisba léphess, amelyben már helyet kaphat a családalapítás. És jól látod, igen, ez a veszteség, ez a felismerés, ez a hiány maga az eleven gyász. Temesd el méltó módon, vegyél tőle örök búcsút, gyászold meg, és lépj tovább nélküle. El lehet engedni, sőt, el kell engedni. Nem általa lettél valamilyen, hanem vele közösen. De valamilyenné válsz majd egyedül is, és valaki más mellett is, ez az élet rendje. A cél, hogy az évek során minél stabilabbá váljon a személyiség, hogy minél kisebb sebet ejtsen rajtad az esetleges veszteség. Ezért nem állsz most még készen. És nem kell ugyanolyannak, ugyanannak lenned örökké, amilyenné mellette váltál, egyáltalán nem biztos, hogy mellette a legjobb személyiséged tört felszínre. Honnan tudhatnád, ha nem adsz esélyt a jövőnek?

És ez a gyász a könnyebb gyász. Azt nehezebb elviselni, hogy valaki olyan volt, amilyet szerettél volna, úgy szeretett, ahogy neked kellett, a tied volt, és te az övé, és a sors/a végzet elragadta tőled, visszavonhatatlanul, és te tehetetlenül állsz előtte. Most „csak” azt vesztetted el, aki nem is volt a tied. Aki nem úgy volt a tied. Nem állt közétek a sors, csak egy triviális ügy, mégsem voltatok elég erősek hozzá ketten együtt, hogy leküzdjétek. Akkor hát, nem tehetetlenek vagytok, hanem egyszerűen ennyi volt benne, ezt legjobb belátni, és berendezkedni egy új, jobb, fájdalommentes, méltóbb életre.

„Mondd, Kata, el lehet így engedni valakit magunkból? Azzal magunkból is elengedünk egy részt? Akkor már nem leszünk soha ugyanazok, akik lettünk általa?”

„Hány igaz szerelem van az életben?”

„Jön más, akivel majd kénytelen leszek beérni?”

„Félek, nagyon félek, hogy elveszítettem a szerelmet, a lehetőséget a szerelemre, elveszítettem Őt, az Igazit.”

„Hogyan kell ilyenkor egymással viselkednünk?”

Kérdéseidre nincs törvényszerű válasz, természetesen, egyéni érzésvilágunk, fogékonyságunk, csillagállásunk válogatja. De azt hiszem, különböző intenzitású érzések vannak, optikai csalódások vannak, tévedések vannak, fejlődések vannak, végül aztán egyetlen Igazi van. És jönni fog, de nem beérned kell vele. Most érnéd be a boldogtalansággal. És a túllépés azért kell, hogy esélyt adhass a boldogságnak. Aki igazi társ, az nem elveszi az önbizalmad, hanem megnöveli. A tudat segítsen túlélni, hogy nem most veszíted el az esélyt a szerelemre, hanem most adod meg.

Teljesen normális, hogy egy friss szakítás után nem érdekel más. Minden szerelmi élmény, amit vele éltél át először, újdonság számodra, és mind hozzá kötődik, ezért tűnik megismételhetetlennek. Pedig egyáltalán nem az. Sőt, felülmúlható, tökéletesíthető. Valaki mással.

De van, amit ki kell szenvedni, ennek időt kell adni. Csak közben végezd a dolgod, őrizd a hited, és majd minden kitisztul, várd ki. Magadat nem veszítetted el, egy részedet igen, de már nincs szükséged rá. Elmúlt. Előre kell menni. Jönni fog valami más, valami jobb.

Viselkedni nem kell. Úgy kell, ahogyan az természetes. Bár ilyenkor jobb egy kis távolságtartás, idő. Amíg letisztulnak, lehiggadnak a dolgok. Utána látható csak, hogy szelídülhet-e barátsággá, vagy nem.

A tippem a miértre az, hogy egyszerűen nem illetek egymáshoz. Valószínűleg benne kisebb a fájdalom, mint benned, azért viselkedik így. De én csak az általad megadott információkból gazdálkodhatom, tehát úgy is értékeld. Az ő fejébe nem láthatok. De igazság szerint nem is kell. Ha téged bántott, az elegendő információ ahhoz, hogy a te szabadulásodra koncentráljunk. Ha ő Pesten akar élni, de téged megfullaszt az a város, ha neki a munkája felér a te egyedülléteddel, és nem kompromisszumképes, sőt beletörődik a hiányodba, akkor ez nem az a hajó, amire fel akarsz szállni. Hadd, menjen el nélküled.

 „Hogy már nem mondhatom el, mi fáj, mennyire fáj. Nem érdekli.”

 „Ilyenkor akarom az egészet visszacsinálni, visszapörgetni az időt, ilyenkor akarok az egyedül töltött budapesti éjszakákba visszamenni, és jól érezni magam, és örülni annak, hogy van valakim, nem azon siránkozni, hogy miért hagyott egyedül.”

Nem kell elmondani, különösen nem valakinek, akit nem érdekel. Nem segít, benned viszont a fájdalom mértéke nő, ő meg csak egyre távolságtartóbbá válik. Ha mindent zsarolásként él meg, akkor menekülni akar. Ő döntött így, ezen nem tudsz változtatni. Azzal érdemes foglalkozni, amin tudsz. Magadban állíts egyenleget. Ha nem vársz tőle együttérzést, kevésbé visel meg a hallgatása is. Meg kell tanulni megküzdeni a fájdalommal, hogy ne viseljen meg ennyire. Ilyenkor erőfeszítést kell hozni azért, hogy az ember meglássa az értelmet az életében. A jövő alakítása nagyon jó irány. Legyen önálló életed! Egyetem, új közösség, új célok és új kilátások. Program, tervek, időbeosztás – mind az önsajnálattól veszik el az időt, és teszik hasznossá. Kisebb sérülési felületet hagynak szabadon. Éltessen ez, készülj rá, adjon örömöt. Ami jól működik, az sosem juttat oda, hogy ne akarj felkelni az ágyból. Tehát ne visszafelé akarj menni, a nyomorúságba, hanem erőnek erejével kirugdalni magad az ágyból minden egyes reggel, hogy ne adj teret a bánatnak, és menni előre, terveket szőni, programot szervezni, emberekkel találkozni, elűzni, kizárni a negatív gondolatokat, a jóra koncentrálni, menni előre, rendületlenül. A budapesti éjszakába semmiképp se akarj visszamenni, mert abban te nem érezted jól magad, és ez sosem múlna el. De abban igazad van, hogy nem siránkozni kell, hanem örülni, hogy volt erőd kiszállni, és hogy mennyi minden jó vár még rád. De nem egyből jön, előtte még át kell vészelni egy nehéz időszakot, amit megkönnyíthetsz, de még jobban meg is nehezíthetsz önmagad számára. Minden az agyban dől el. Nagyon fontos, hogy higgy magadban, fogadd el magad, és akarj jobbá válni. Szeresd magad annyira, hogy sose engedj a méltóságodból. Akkor a többiek is másként viszonyulnak majd hozzád. A világ összes esélye előtted áll még. A szeretet, az odaadás képessége a tied.  Várd ki, amíg viszonozzák.

Nem az a kérdés, hogy ki mit veszített, ez már lényegtelen. Inkább az, hogy te mit nyerhetsz azzal, ha most legyőzöd magadban a visszahúzó erőt, ha minden erőddel meggyőzöd magad, elűzöd a rossz gondolatokat, és hajtod magad előre, rendületlenül. Az esélyt nyerheted, az igazi boldogságra.

 U.I.: Feltétlenül nézd meg a Nick Hornby forgatókönyve alapján készült "Egy lányról" című filmet a moziban. Az utóbbi évek egyik legjobb filmélménye, és elképesztően tanulságos!

Egyperces megálló

Sápadt arcát mutatta az ünnep, hűvös, borús télutó, szélfútta esővel. De azért fejben már tavasz van, a sétatér megtelik, a lángososnál sor áll, s a lufik közé szebb jövőről kampányoló cédulák is szállnak.

Ünnepelni jó. Annak, aki boldogan szerelmes. Aki családosan a gyereknek vesz vásárfiát. Hintalovat. Fajátékot. Mézeskalács szívet. De nincs gyűlöletesebb az ünnepnél, annak, aki magányos, csalódott. Egyedül, társtalanul, bolyongva csak a hétköznapok elviselhetők valahogy. Az ünnep rést hasít a hálón, amit rohanás, határidő, kötelesség sző, s egy pillanatra megmutatja arcát a valóság. És van, akinek ijesztő ez az arc. Ha kikerül a fénybe.

Ígéretemet nem felejtettem el. De a költészeten túl, az asszonynak mosni, főzni kell, ünneplőbe öltözni, s így a levelek várólistára kerülnek. Ilyenkor nagyobb az igény vigasztaló szóra, ezért annál átgondoltabb válaszra van szükség, nem légből kapottra. Kértem kis türelmet, időt, hogy a háttérben, csöndben dolgozhassak a válaszokon, mielőtt a jövő héten közös gondolkodásra bocsátom őket.

Hétvégén a Bridget Jones-t adták újra, kissé megfakult-megkopott már, s nem is divatos a téma, a szinglifogalom idejét múlta irodalomban-filmvásznon egyaránt. De azért még mindig kedves, bár válságidőben új tartalmak fogalmazódnak meg. A klasszikus családmodell, mint a társadalom újra divatos alapsejtje. Ez a körforgás. Előbb kiüresedik minden, majd újra értelmet nyer.

Te hogy tartod magad távol a negatívtól, kérdezi csak így csupaszon, minden felvezetés nélkül egyik régi levélíró. Itt nincs történet, rövid hát a válasz is, belefér a héten.

A negatív

Mielőtt rákérdeznék, hogy miféle negatív, nem kérdezek semmit. Emlékszem, tíz évvel ezelőtt, hogy zajlott egy napom. Hajnalban kelés, kora reggeli angol órát tartok egy kávézóban, onnan beesem az egyetemre, végighallgatom, amit csak tudok, de a kora délutáni órákat már ellógom, mert a nyelviskolában a kezdő csoportot viszem. De aztán a késő délutániakat is, mert a haladó csoport is hozzám tartozik. Hazafelé még beugrom vásárolni, hogy megfőzzem a vacsorát, éjszaka tanulás. Évfolyamtársnőm, aki azóta ragyogó színésznő lett, aggódva kérdezte egyszer: lelki életet akkor te nem is élsz? Nincs rá időm, feleltem.

És ha nincs rá idő, a negatív utat tör magának. Megtalálja a szabad vegyületeket, és beléjük költözik, lefoglalja és átalakítja őket. És aztán szivárog a réseken, előbb észrevétlenül, majd egyre észrevehetőbben. Harminc felé a rések szerencsére eltűntek, többé nem juthat be.

Ám bizonyos mértékű negatívra szükségünk van. Hogy emlékeztessen valamire. Hogy ha kell, észhez térítsen. Hogy valamire megtanítson, hogy más irányba tereljen. Hogy azt a negativitást, ami elér, jó energiává alakíthassuk át. Értékeljük azt, ami érték.

A többi negatív hatást azonban fontos távol tartani. Környezetszennyező. És szorongássá dermed az idővel. A negatívűzés többféle praktikával lehetséges (további ötleteket szívesen fogadunk.) Például elképzeled, hogy óriási üvegbúra vesz körül. A búra fala sok mindent kirekeszt a világból, és csak az szűrődhet át, amit beengedsz. Így aztán minden rossz hatás kint marad, nem veszel róla tudomást, nem létezik, helyette csak a jó áramlik .Szükséges némi erőfeszítést kifejteni azért, hogy a rossz gondolatokat elűzzük, és helyette előhívjuk a jót. Nyugalom. Béke. Elfogadás. Csodálatos a tudat hatalma.

A napi relaxációs technika szintén sokat segít. Ülsz a metrón, a villamoson, és arra a tíz percre kizárod a külvilágot. Befelé utazol. Na persze, ha van ülőhelyed, és ha nem zihálnak az arcodba. Fekszel az ágyon, és elképzeled, hogy egy óriási mágnes van alatta, ami a súlytalanságba húz, oda, ahol nem gondolsz semmire, ahol a semmiben úszik az agyad. Mélyen, egyenletesen lélegzel, és kiűzöl magadból minden negatív hatást, amit a szomszéd, a hivatalnok, a főnök, vagy a híradó mért rád. Zöldteát iszol, frissít és méregtelenít, citromfű teát, nyugtat és pihentet, háttérnek klasszikus dallamokat, nem tévét. Boldog vagyok, akarod, mondod és hiszed. Forró fürdőt veszel, illó olajokkal, és jó könyveket olvasol közben. (Új termések  elemzése a közeljövőben. Elena Ferrante: Tékozló szeretet, Jean Mattern: Király fürdő, Anna Gavalda: Vigaszág). Apróságok szívroham, pánik, fekély ellen. Ünnepekre és hétköznapokra. Egyedül vagy párban. Ebből a nézőpontból Pintér Béla új, Szutyok című előadása, vagy Dömötör Tamás szemlés filmje, a Czukor Show nem éppen búűző vállalkozás. Akkor egy séta a szabadban.

Én például úgy rágyújtanék néha. De nem dohányzom.

Magyarország jó hely?

Sri Lanka fantasztikus hely. A szörfösöknek. A kalandoroknak. Egy gondtalan fiatal párnak. A nyugdíjasoknak. A kirándulóknak. De Kisgyerekkel nem akartam ott élni. Mérlegeltünk. Egyfelől a tenger, a végtelen homok, a mesebeli élővilág, a napfény és a mosoly az emberek arcán, másfelől a kultúra hiánya, a boltok alulfelszereltsége, a megfelelő orvosi ellátás és higiéniai körülmények vitathatósága.

Mégiscsak szükségem van bizonyos fokú civilizációra. Vagy legalább a civilizáció lehetőségének tudatára. De mindenképp életünk egyik meghatározó élménye, Kislányunk legönfeledtebb, leglátványosabb fejlődési időszaka. Ceylon, az egykori koronagyarmat, amely még szinte teljesen érintetlen, vad, ősi a szabadság Gyermekét neveli. Újra pakolunk, s újra egy rész belőlünk ott marad.

A hosszú utat ezúttal több részben tettük meg, hogy Sophie pihenhessen. Néhány napot félúton, Dubaiban töltöttünk, igazi sokkhatásként ért. Egyrészt a rendkívüli szegénység után a brutál luxus, másrészt a buja és ezerarcú trópusi növényzet után a totális sivatag látványa. Csillogó üveg és homok, korhadó faágak. A sivatagba épített műváros olyan volt számomra, mint egy 22. századi látomásjövőt bemutató horror sci-fi.  

Mert van nekik világ legmagasabb épülete.

És van nekik műsípálya műhóval a bevásárlóközpontban a hűsölni vágyóknak.

Meg van ezer meg ezer teljesen egyforma felhőkarcoló ameddig csak a szem ellát. És minden sarkon egy óriás-bevásárlóközpont. Meg luxusautó-kereskedések tömkelege úton-útfélen.  Meg a legexkluzívabb divatmárkák. Smaragd és rubint kilószám. Csak lelke nincs a helynek. És története nincs.

A legbizarrabb, hogy egyetlen embert sem látni az utcán. Sehol egy régi épület, egy sétány, egy  hangulatos kisvendéglő. Pedig az évnek ebben az időszakában még nincs is elviselhetetlen meleg. Mindenki a bevásárlóközpontokban sétál, randevúzik, eszik, dolgozik, lazít, szórakozik, kirándul. Itt zajlik a város élete. Kizárólagos klausztrofóbia. Kőkemény materializmus. Nyilván van még a sivatagi szafari meg a night-klubok világa, ezekről nincs ismeretem.

Van egy tengerpart, de senki sem napozik, egy-két elszánt turistát leszámítva. Nincsenek bódék, sem kiülős helyek a plázson. Az egyetlen emberarcú hely egy műfolyó partja. Ja és a műfolyón üzemelő, gondolára hajazó, elektromos csónakszerűségek. Tévedhetek persze, nem végeztem mélykutatást, ez mindössze az én párnapos benyomásom.

Akartam vásárolni háromhónapnyi koplalás után, de az üzletözön és termékdömping jéggé dermesztett, elvesztettem minden nemű érdeklődésemet. A halárus ember bodegájára vágytam a tengerparton.

Mégis a Dunakanyar békéje a bázisunk.  Végül is Magyarországnak szinte minden adottsága megvan ahhoz, hogy jó hely lehessen. A mentális klíma mostanság kissé nyomasztó, de ma is például remek tavasz volt.

"Próbálom tervezgetni a jövőmet, hogy a fájdalom ne fájjon annyira."

Levelet kaptam. A feladó „egy majdnem 25 éves lány Bécsből”.  A fájdalom egyetlen másodperc alatt tette meg az utat Ausztria és Sri Lanka közt, és olvasáskor ugyanennyi idő kellett ahhoz, hogy a zsigereimbe költözzön. Mivel hozzájárult, idézem.

„Próbálom tervezgetni a jövőmet, hogy a fájdalom ne fájjon annyira. A következő órámat, napomat, hetemet. „Foglald le magad!” - javasolta a mindig vidám Öcsém, akinek a mosolygós arca mögött tízszer annyi csalódás van, mint amennyit én megéltem. Pedig fiatalabb nálam.

Felkelni a padlóról. Újra. Újra és újra. Erősnek lenni. Visszaadni a pofonokat. Vagy csak állva maradni.

„Legyél nyitott!” - mondja a tanítom, Laci, aki mindig utat mutat. Ismer. Belém lát.

De mégis, hogy lehet eltűntetni azt a gyomorfacsaró érzést, hogy nem vagy elég jó? Hogy lehet túllépni a haragon?

Nem akarok mást tenni ebben a pillanatban, csak dühöngeni. Bosszút állni. De nem tehetem. Akkor lesüllyednék az ő szintjére.

Miért van az, hogy kívülről és utólag minden világos? Hogy belelóg az arcodba az igazság, és te nem látod? Nem veszed észre a jeleket. Pedig olyan egyértelműek voltak. A kifogások, az áltatások, a hazugságok, az értékrendbeli különbségek. Mindig bennem volt a kérdőjel, de elnyomtam. Kiegyenesítettem, és felkiáltójelet csináltam belőle. „Nekem ez az ember kell!” - és eltűnt minden kétségem.

Rettentően félek. Félek a magánytól. Attól, hogy gyenge leszek. Hogy odadobom magam. Honnan fogom tudni, kiben bízhatok? Ki érdemes a szeretetre? És ki nem?

Hogyan lehet elengedni a dolgokat? A fájdalmat, a régi rossz tapasztalatokat, a bizalmatlanságot, az állandó forgatókönyvgyártást, a bebiztosítást, a görcsöket? ELENGEDNI...

Mert úgy érzem, minden csalódással a hátamra kerül egy nagy adag negatív tapasztalat, ami hat rám. Viszem magammal. Nem tudok tőle önmagam lenni. Hová tűnt az a tiszta és idealista lány, aki voltam?  Hogyan lehetnék ismét tiszta? Hogy lehet egy csalódásból nyertesként kijönni? (Amikor hazudtak, megbántottak, eltiportak, nem téged választottak… hanem azt, aki veled párhuzamosan volt az illető párja, csak nem tudtál róla...) Hogyan lehet eltűntetni ezt a fájdalmas érzést a gyomromban, amit minden reggel érzek?

Túl sok kérdés?”

De mennyire szükséges kérdések! Milyen fontosak és jótékonyak. Tudom, hogy bármit is írok most, távolinak hangzik, de meg kell tanulnod magadévá tenni, mert ez kell a továbblépéshez. Nézzük hát. Először is, a harag tehetetlenséghez vezet, a tehetetlenség félelemhez. A félelem pedig akadályozza a tisztánlátást. A düh emellett rengeteg energiát felemészt, és negatív érzéseket termel benned, ami mind ellened dolgozik. A helyzeteden nem javít egyik sem, fölösleges hát cipelned, első körben ezeket kell levedlened, hogy elindulhass a megtisztulás útján. A harag, a düh, a bosszúvágy, a félelem bezárnak egy kínverembe, a sajátodba, ahová nem engednek beszűrődni napfényt, csak elmondatják veled fejben az eseményeket, a fájó múltat, újra meg újra, és minél többször adod meg magad, annál nehezebb a kiút. A szakirodalom monoideizmusnak nevezi az állapotot, amikor az agyban „beragad” egy gomb, és ugyanazt a forgatókönyvet ismételgeti. Ennek következtében, a probléma nem megoldódik, hanem mélyül, az ember csak süllyed, semmi másra nem tud többé koncentrálni, miközben egyre elviselhetetlenebbé válik önmaga és a külvilág számára. Vagyis kellemetlen emberré válsz, és így elvágod magad a jobb történések lehetőségétől. Létfontosságú tehát az érzések kezelése, azaz tudatos átalakítása. Amíg a másik elleni bosszú foglalkoztat, addig sem a saját gyógyulásod útját taposod, hanem késlelteted és ellehetetleníted. Hiába akarsz „visszaadni pofonokat”, a tieid ettől még nem szűnnek meg. Vagyis inkább ezeket kell elemezni. Nem boszorkányság, az ember képes a saját gondolatait irányítani, elcsípni a kiindulásnál, és koncentrációval megfékezni, egyszerűen nem engedi kifutni. Elég egyetlenegyszer végig gondolni az eseményeket, elkönyvelni, elfogadni, ez történt, ez meg ez a következménye, ez a tanulsága, vége, slussz-passz, megyek előre. Hogy miként, azt a továbbiakban kifejtem. De ezt követően soha többé nem engedni, hogy a negatív gondolat bekússzon. Az ember arra gondol, amire akar. Miért gondoljon hát a rosszra, ha a jóra is gondolhat. Pozitív gondolatokat kell előhívni helyette. Mit és hogyan, majd később, most haladjunk sorban.

Tehát negatív energiát termelő gondolatok nélkül kell szembenézned a valósággal. A valóság pedig az, hogy rosszul választottál. Így ez a történet nem érhetett másmilyen véget, ez volt belé kódolva, hogy ha A és B találkoznak, ez lesz a metszéspontjuk. Pofonokat nem véletlenül kapunk. Főleg akkor nem, ha az „újra meg újra és újra” előfordul. Ez azt jelenti, hogy vállalnod kell a felelősséget azért, hogy „aláfeküdtél” a pofonoknak. Nincs több elodázás. Itt és most kell szembenézned ezzel, pontosan azért, hogy bekapd az oltást ellenük végre, és többé ne fordulhassanak elő. Vajon miért kerülsz folyamatosan olyan helyzetbe, hogy ezt megtehessék veled? Vajon kellően becsülöd önmagad? Vajon helyén a női méltóságod? Vajon mit sugárzol magadból kifelé? Azt, hogy ezt velem meg lehet csinálni? És vajon honnan ered mindez? Kit akartál mindig is szolgálni? Kinek akartál megfelelni? Ki volt a mintád? Ki bántott, ki sértett meg egyszer, többször, valamikor, régen, amikor még fel sem fogtad, hogy az sérülés? Rengeteg-rengeteg kérdés. Senki sem fogja megválaszolni neked helyetted. Vagyis meg kell fejtened önmagad. Meg kell tudnod, mi az a tudatalatti mintasor, amely beléd ivódott, ami ezt az utat járatja veled naivan, újra meg újra? Miközben te tiszta vagy, és mégis hagyod bemocskolni magad. Mert mintáink ősrégiek, és a vérünkbe itatódnak, hogy aztán ezt kövessük, rossz esetben egy életen át, jó esetben egy ideig, míg tetten nem érjük, és le nem fejezzük őket. Reményeink szerint erre fog most sor kerülni.

Szerencsére a megfigyeléseket összegyűjtötték, és összefüggéseket fedeztek fel köztük, és ezt ma már tudományággá finomították. Van tehát hová fordulnunk ilyen esetben, és van, miből merítsük a tudást a változtatáshoz. Ennek alapján, furamódon az ember sokszor választja azt, amit egyébként hangzatosan elítél. Példa: az apád alkoholista, gyűlölöd, megfogadod, hogy te majd elkerülöd az iszákos férfiakat, és láss csodát, kit választasz férjül? Hát nem egy szeszfüggőt? Miért? Mert nagyon mélyen beléd vésődött a minta, és ez komfortérzetet ad neked, ezt szoktad meg, ez nem idegen, ez ismerős szag, jöhet. És jön.

Az áldozatszagra jön a vad. Más vadat akarsz, más szagot kell árasztanod. Áldozatszagodat meg kell hát változtatni. Ahhoz tehát, hogy ne ilyen férfi találjon meg, neked kell más nővé válnod. Vagyis most nem egyetlen emberről beszélünk, aki megsebzett, hanem az összes eddigi sebedről, szembe állítva mindazzal a sebbel, amit a jövőben elkerülni szándékozunk. Ehhez pedig kénytelen vagy szembenézni önmagaddal, megismerni önmagad (miért akarom folyton megkötni a férfiak cipőfűzőjét?), és átvenni az irányítást önmagad fölött (mielőtt lehajolok, megállok, és egyszerűen többé nem teszem), hogy elkerüljem a sérelmet, ami olyan sokszor bekövetkezett. Próbáld ki, mi történik, ha valóban értékeled önmagad.

Gyomorfacsaró érzésről írsz, hogy „nem vagy elég jó”. Lehetséges, hogy azért viselkedtek úgy veled, mint aki nem elég jó, mert te magad úgy viselkedtél, mint aki nem elég jó? Aki túl könnyen, túl hamar, túl sokat ad, túl kevésért cserében. Bárhogyan is van, nyilvánvalóan magad alá mentél, különben egy ilyen ember még állójegyet sem kaphatna nálad. És ezt hagyta, tehát nem volt és nem is lehetett méltó társad. Aki elhagy, aki így hagy el, az nem is volt a tied, nincs kit fájlalni hát. Sárba döngölni a másikat valójában a leggyengébb emberek fegyvere, akiknek nincs más az eszköztárában. Ezért semmiképpen sem elegáns, sem nagyvonalú, sem nemes ugyanezzel ellen támadni. Mégis lehetséges gondolat, hogy esetleg benne nem volt meg a kapacitás a teljes értékű kapcsolathoz? De igazából mindegy is, mert nem ő a mérce. Te vagy. És meg kell tanulnod megbecsülni is önmagad, miután elsajátítottad a delphoi jósda üzenetét, hogy "ismerd meg önmagad!".

Innen áttérhetünk egy másik problematikához, és bármilyen prózai, döbbenetesen képletek szerint működünk sokszor. A jelenség az erőfeszítés igazolása néven ismeretes a szociálpszichológiában. Az ember küzdőszellem, így mindent, amiért meg kell küzdenie, inkább értékel, mint azt, aminek a megszerzése nem igényelt különösebb erőbedobást. Vagyis, mivel ez a férfi, aki lehetséges, hogy csak egy lyukas garas, magasra pozícionálta önmagát azzal, hogy megengedte magának a nőkkel való zsonglőrködést, a te szemedben is koronává változott. Holott, ha hebegve-habogva megjelenik a maga valójában, nem tudod köré kerekíteni ezt az elérhetetlenség mítoszt, egyből nem mész át lábtörlőbe. Mert végül is miért törnéd magad egy emberért, aki hazudik, aki játszik veled, akire nem lehet számítani, akiben nem lehet megbízni, aki más értékrendet képvisel? Nem, nem, te nem ezért törted magad. Mert mindezt nem láttad. Vagyis csupán a valóságot nem láttad. Minden mást igen. (Amit csak akartál, de ezt is majd később.) Te azért törted magad, ami másnak is kell, ami nem lehet egészen a tied, törted magad valamiért, ami misztikusnak tűnt. Holott nem misztikus volt, csupán elhallgatta a valóságot, elferdítette az igazságot, ettől olyan érdekesnek tűnt, hogy egyből igazoltad az erőfeszítésedet, és el kellett hinned, hogy neked ő kell, és soha más. Ő azonban a másik oldalon semmilyen erőfeszítést nem tett, hiszen odaadtad magad, könnyen jött, könnyen megy, gondolhatta. Ergo: ha legközelebb nem hajolsz le „cipőfűzőt bekötni”, nem te igazolod az erőfeszítést, hanem teret hagysz annak, hogy a férfi is küzdhessen. De nem játszani kell, csupán elsajátítani a női méltóságot, és ismerni annyira a férfinemet, hogy ne nyújtsd át nekik a nevedet viselő felmosórongyot.

Mondhatnék most olyat, ami jól esne, és igaz is, hogy egy ember, aki ennyire visszaélt veled, azt sem érdemli meg, hogy ránézz, ő csak piszkozat volt az életedben, és ha majd évek múltán visszanézel, látod majd esetleg, hogy mennyire boldogtalanná tette a saját hazugsága, de akkor te már hol leszel, egy igazabb életben, és emlékezni se fogsz rá. De nem mondom, mert igazából kit érdekel már, hogy mit csinál ő? Minden egyes ráfecsérelt gondolat tékozlás, mit számít? És végül is nem az a cél, hogy bosszúálló kisstílű emberként sínylődj, hanem hogy saját felelősségedet is elismerve hálás legyél neki. Hogy miért? Mert megtanított rá, hogy mi az, amit NEM akarsz. Rávezetett arra, hogy hol hibáztál. Hogy mi az, amit nem lehet elnézni. Hogy mi mindenre kell odafigyelni. Hogy mitől lehetsz értékesebb a magad és más számára. Tartott neked egy önismereti kurzust, a tudta nélkül. Nyilvánvaló, hogy neked nem ő kell. Aki kell, az nem hagy el, az élete árán sem, az téged választ, az élete árán is. Minden embernek kijár, hogy megismerje a mindenért egészen érzését, és ne érje be azzal, mi csak semmiért egészen. Az igazi érzés a te életedben még hátra van, amikor készen leszel rá. Ez az ember, ez a csalódás pedig felkészít rá. Akkor tudni fogod. Az ember, aki valóban kell neked, nem kérdéseket tesz föl, hanem válaszokat ad. Nem gyötör, hanem örömöt ad. A nyugalom nem unalom. A küzdelem nem feltétlen része a szerelemnek. De ha igen, sem gyilkos. Mert béke van. És nem görcs.

Elmondom neked, hogy minél genyább volt, annál nagyobb szolgálatot tett neked. Ha nem ezt lépi, ki tudja meddig maradtál volna a hazugság sötétkamrájában, és milyen későre, milyen nehezen lettél volna képes meglátni a realitást. Mert akkor, ott nem azt láttad, nem az objektív valóságot. Miért? Mert az ember racionális lény, s hogy ezt a hitét fenntarthassa, idealizál, vagyis olyanná formálja a valóságot, hogy az igazolja őt. Ezért nem veszed észre a jeleket. Másrészt pedig belülről  mindig csak részigazság látható. Kívülről is csak két részigazság. Az ő féligazsága, meg a te féligazságod, de sosem a teljes. Ebből kell gazdálkodni. Egy fiatal, szereleméhes érzékeny lány érzéseit nem okvetlen a tárgy váltja ki, hanem az érzés potenciálja BENNED van, és ezt vetíted ki. Erre vagy képes, ha méltó társra lelsz, de ő méltatlan volt. Kárt tett benned, tehát összetévesztetted valakivel, tévedtél, a haragodra sem érdemes, idegen. A terhet neki kell cipelni, ő veszítette el az igazságot, te csak a hazugságot. A harag további negatív érzéseket termel benned, fölöslegesen. A szenvedés hasznos, mert felvértez, tanít, empatikusabbá tesz, de a lecke után már az öngyógyítás következik, amelyben kettőtök sorsa örökre elválik.

Segíts magadon, védd magad. A méltóság mindig legyen a társad, a Nő legfontosabb éke. Nem a feltétlen bizalommal nyitunk, mert akkor a végére mi marad? Leginkább a csupasz csalódás. A bizalom a végső ajándék. Fenntartásokkal nyitunk, fokozatosan hámozzuk le külső héjainkat, hulljon a gyom, és a végére marad az igazság. Aki kihull, azért nem kár. Az nem a te embered. Az embereknek változó az érzelmi igényszintje, a kölcsönös hazugságban boldogítsák egymást valaki mással. Te még higgyél az igazságban, nagyon sokáig, lehetőleg a végsőkig, és ne hagyd, hogy megfosszanak tőle.

Olyan ez, mint egy iskola elvégzése, rengeteg unalmas és érdektelen előadás, kínzó éjszakai virrasztások, gyulladt szemű vizsgák, hogy végül elnyerd a tudást, és merj a saját utadon járni. Hogy hová tűnt a „tiszta és idealista” lány? Felnőtt. De lehet belőle tiszta és idealista felnőtt. Nem kell mindenkinek kötelezően megkeseredni. A csalódások mind a személyiséget formálják, ez a nyertes attitűd. Ne ostorozd magad értük, szeresd és fogadd el magad, velük együtt, és örülj, hogy eljuttattak idáig. Hogy tudd majd, mire intsd a Lányodat, ha felnő és megismeri a szenvedést, a természet így gondoskodik róla, hogy gyerekeinket már ne szerelmi csalódásoktól gyötört tengeribeteg anyaként neveljük. Hogy addigra már túl legyünk mindezen. Hogy jól válasszunk Férjet. Hogy felismerjük és tudjunk választani.

Nagyon elő kell venned most a tudatodat, hogy a segítségedre legyen. Mert most még az érzelem erőfölénnyel bír az ész fölött. Tudnod kell, hogy minden meg nem élt, végig nem vitt szerelmi érzés hajlamos rá, hogy konzerválódjon, tudniillik nincs lehetőséged arra, hogy megunhasd. Fennáll a veszély, hogy idealizálod az érzést, és ez megmérgezi későbbi választásaidat, ezért meg kell akadályoznod, ki kell futtatnod fejben. Az általam szintén igen értékelt Szendi Gábor szokta mondani, hogy a csalódásban a legfájdalmasabb mindig a kontroll elvesztése. Hogy úgy érzed, a fejed fölött döntöttek a sorsodról. De ami elmúlt, az már nem létezik, és fejben mindig adatott a lehetőség, hogy felülírd, és visszaragadd a kontrollt. El kell jutnod oda, hogy nyugodt szívvel állíthasd, hogy ha most ott állnál, és ő jönne, önként fordítanál hátat. Hogy esélyt adj magadnak a boldogságra, az igazságra, a méltóságra.

Ha kell, mantrázz. Mondd ki fejben ezerszer, hogy nem kell, nem ő kell, többé már nem kell, rosszat tett veled, újat akarsz, jót akarsz. Irányítanod kell a tudatod, és onnan datálódik a továbblépés. Engedd el végképp. Csomagold egy bőröndbe, és meneszd útnak. Előtte búcsúzz el agyban, adj vissza neki mindent, ami az övé, vigye. És tartsd meg, amid volt, nem tartozik rá.

Mindennek a birtokában nem leszel gyenge. És akkor magányos sem. De nem szabad félned a magánytól. Mert akkor nagyon sebezhetővé válsz. Mert akkor nagyon alkukésszé is válsz. Mert akkor kezdődik minden elölről. Ezt is el kell sajátítanod, a magányt. A magány jobb társ a hazugságnál. Ha megbékéltél a magánnyal, nem a félelem választ neked társat. A magány nem ellenség. A magány segít összeismerkedni és megbarátkozni önmagaddal. A magány nem átugorható, szükséges előszobája a párválasztásnak.

Ha irányítod a tudatod, bármire képessé válsz. Erőt ad. Megtanulod kimondani a nemet, és nem leszel többé az igen rabszolgája. De ez edzés, kőkemény önuralom-gyakorlat. Kötelező önvédelmi sport! Minden, ami megtörtént, szükséges. Tanulásforrás. Ebben hinned kell ahhoz, hogy pozitívan tudd értékelni a múltat, és ne keseregj felette. Mertél érezni, megsebződtél, de felálltál, ezért védettséget nyertél általa. Ez biztonságot ad, és magabiztossá tesz. Ne feledd, mit mondott Nietzsche: ami nem öl meg, az megerősít!

Hogy a jövőt tervezed, a lehető legjobb manőver. Aktivitás, tevékenység, pozitív gondolatok, konstruktivizmus. Végtelen erő forrása vagy, meg fogsz lepődni. Az évek nemcsak ráncokat pakolnak a nők arcára, hanem megannyi mást is, szenvedést, csalódást, erőt, felállást, újrakezdést, kitartást, méltóságot, eleganciát, bölcsességet, és legvégül és legfőként, anyaságot. Vagyis szépséget. Annak add, aki megérdemli!

A legjobb szándékkal, Kata

Ne nyisd ki a hetedik ajtót!

Gyerekkorom óta szeretem a teát, kiválasztásának, elkészítésének, fogyasztásának egyaránt szertartása van. Furamódon, sehol sem ittam annyira rémes teákat, mint Ceylonban. Itt aztán nem viccelnek, a legenyhébb zöldtea is olyan iszonyatosan erős és keserű, hogy csak a legkeményebbeknek való. A méz forró, híg és füstöltsonka szagú. A szingaléz konyha pedig teljesen jellegtelen. A thai utcai árusoknál száz-kétszáz forintért gasztronómiai remekeket ehetsz. Itt meg egy csomag pelenka kerül annyiba, mint egy munkásember havi átlagkeresete.

Ilyen környezetben érnek a levelek, így a válaszaim távolinak hangzanak, de mégiscsak egy egyszerűbb világ kiegyensúlyozottabb értékrendje vesz körül, s egy végsőkig nyugodt és megbékélt valláskultúra. A héten a következőt választom, mivel eddig főként női szempontok érvényesültek:

Fiatal férfi összeköltözés előtt áll. Úgy érzi, tiszta lappal kellene indulnia. Ám azt is tudja, ha feltárná barátnője előtt a múltat, az összeroppanna, és valószínűleg szakítana vele, mert kapcsolatuk még nem jutott el a szilárd halmazállapotba. A titok: hónapokkal ezelőtt, amikor még bizonytalan volt, félrelépett. Nem egyszer, és nincs jelentősége. Azóta azonban valami megváltozott benne, és akarja ezt a kapcsolatot, mindennél jobban. Kérdése tehát, amellyel megkeresett: elmondja, vagy ne mondja el a lánynak az igazat?

Természetesen a levél részletesebb és árnyaltabb, de azt nyilván nem közlöm, az alapprobléma a fent vázolt. Ebből már világos annyira, hogy véleményt formálhassatok a kérdésben. Ahogy én látom:

Volt idő, amikor nem hittem az egyén változásának lehetőségében. Ma már hiszek. Ebből következik, hogy ma a válaszom is más lesz, mint volt, vagy lett volna. Alapvetően nem hiszem azt, hogy a kapcsolat minősége változik az együttéléssel, bár kétségtelenül magasabb szintre visz.

Az általam igen nagyra tartott Popper Péter egyik beszélgetésünk alkalmával kifejtette, hogy ilyen helyzetben színt vallani csak arra jó, hogy az ember a saját lelkiismeretén könnyítsen, s a terhet a másikra testálja. Amennyiben a szándékaidon nem változtat, de tudod, hogy a másikat összetörné: ne nyisd ki a hetedik ajtót! – hangzik a bölcs intés. Vagyis lehetnek titkaid, és legyenek is!

De! Milyen kapcsolat épülhet hazugságra? Hogy a nemelmondás az-e, arra mindig csak a két ember között érvényes személyes értelmező szótár adhat választ. Azonban támadási felülettel nekivágni bárminek, nem szerencsés. Ami kiderülhet, az kiderül, és rosszabb, mint elejét venni. Vagy ha nem is, a tudata mindenképp pusztít belülről. Így hangzik egy meglehetősen opportunista érv az igazság mellett.

Most ott tartunk, hogy van két, egymásnak ellentmondó tézisünk, szükséges tehát a szintézis. Kritikus helyzetben sose nyisd ki a hetedik ajtót. A hetedik ajtót csak akkor nyisd ki, ha a kapcsolatban már kialakult a teljes béke és biztonság, ha már nem okozhat annyi kárt. Őszintének kell lenni, de ha az fájdalommal jár, akkor csakis higgadt körülmények között, mert ilyen állapotnak is lennie kell. Különben két viharvert hajótörött áll majd szemben egymással. Ha félted őt, ne hagyj teret az indulatnak. Ha hiszel a változásban, valóban akarod azt az embert, és tudod, hogy boldoggá tehetnéd, de elveszítheted, az ajtót most ne nyisd ki, de azon legyél, hogy olyan helyzetet teremts, olyan feltétlen bizalmat és kötést, hogy biztonsággal kitárhasd mielőbb, mert a kapcsolatot semmi sem ingatja meg. Legalábbis múltbeli tévedés biztosan nem. Az ember esendő.

Az új életet meg kell élni. Az igazságtól ne foszd meg, de időt még adhatsz neki.

Zárójeles véleményem az, hogy az életed igazi társát képtelenség megcsalni. Ahogy megismered, megváltozik a tér, és más időszámítás kezdődik. Fizikailag megbénul kezed-lábad az idegennek már csak a gondolatára is. Hiszen az érzés kizárólagos. Ez igen vagy nem kérdése, és nincs döntetlen.

Mindezt addig, míg egyszer csak dühében férjhez nem ment Spanyolországba, és salsa-táncosnak nem állt.

Főzés közben a minap eszembe jutott egy történet, amelyet évekkel ezelőtt olvastam. Bosszantó, de már nem emlékszem, kitől vagy hol. A lényege azonban megmaradt bennem, bár lehet, hogy a memóriám kissé módosítja: egy asszonynak a főzés jelentette az élete értelmét. Roppant büszke volt a levesére, amelyet évtizedeken keresztül fejlesztgetett tökélyre. Minden vasárnap megfőzte, de már hétfőn azon agyalt, honnan szerzi be hétvégére a hozzávalókat, hol mi friss, mi olcsó, mikor mit zsákmányolhat a hét folyamán. Aztán aznap már hajnalban felkelt, és egész délelőtt főzött, hogy mire délben megjönnek a családtagok, örüljenek. Csakhogy nemigen örült már senki. A gyerekei felnőttek, egyre terhesebbé vált számukra minden vasárnap pontban délben tiszteletüket tenni a szülői háznál. Ezen kívül különös és új szokásokat is felvettek, megváltozott az ízlésük, más és más ínyencségekre kezdett fájni a foguk, s az ő drága, áldozatos leveséért egyre kevésbé mutatkoztak hálásnak. Akkor kifakadt, hogy mit össze nem dolgozott a levesért. Javasolták neki, hogy ne törje magát, pihenjen inkább, szervezzen programot, rendeljenek pizzát, vagy egyszerűen csak dobjon össze egy porlevest. Vérig sértődött, hát ez volt az élete értelme! Aztán egyik héten, amikor mindenki ilyen vagy olyan okból kifolyólag távolmaradását jelentette be, bosszúsan nem főzte meg a levest. Helyette sétált egy nagyot, találkozott a barátaival, majd délután megfőzött egy tasakos levest. Legnagyobb keserűségére, a leves finom volt…

Amikor az ember élete során olyan helyre kerül tartósan, ahol még könyvesbolt sincs, nemhogy mozi, netán színház, azt fogad magába kínjában, amihez csak hozzájut. Így fordulhat elő, hogy olyan könyveket olvas, olyan filmeket néz, amiket előzőleg kizárt a látóteréből, hogy aztán most rájöjjön, előítélete olykor tévedés volt. Megnéztem például életem első vámpíros filmjét, a Harry Potter vetélytársaként aposztrofált Alkonyatot (az eredeti cím Twighlight, elég jellegtelen a magyar fordítás), hogy azt tapasztaljam, milyen jól elszórakoztat. Mindamellett, hogy rettenetesen evidensre és közhelyesre egyszerűsítették a dramaturgiát – az eredeti Stephenie Meyer művet nem ismerem – mégiscsak ott pulzál a történetben valami marasztaló, amitől még a műfaj ellensége is végignézi. És bár némely kritika kifogásolja, hogy túlságosan kidolgozott a romantikus szál, miközben szegényes a vámpírkrónika kifejtése, nekem ez kifejezetten tetszik. Valóban szinte a végletekig feszített a szerelmi beteljesülés (az első részben), de nincsenek benne szentimentalista túlzások, és szép az íve, visz magával. S azt, hogy nem merül bele túlságosan a vámpírsztoriba, egyenesen jól teszi, mert egyrészt kell hagyni valamit a második részre is, másrészt így kerettörténetté válik mindössze, a lényeg két világ szerelmi fúziója, és azok számára is érdekes lehet, akik nem csak azért ülnek be a moziba, hogy kiszívják a nyakukat. A tiniszereplőkkel semmi gond (Kristen Stewart kellően éteri, kellően halovány, Robert Pattinsonnak pedig jó a sminkje!). Sajnos a második részt (Újhold) is megnéztem, annak ellenére, hogy az elsőben felbukkant, de dolgavégzetlenül durcásan elcammogó mafla indiánfiúval plakátolják, aki ezúttal férfiasabb séróval, műizmokkal virít, dolga bevégzését ígérő szempárral. Jó irány lehetett volna a visszavágó klán, csalódás volt. Elvarratlan szálak és műkonfliktusok röpködnek, a főszereplő vámpírfiú nyálas lett, feszültség zéró, teljes a káosz. És a mafla farkassá változik ugyan, még mindig csak ígéri, hogy lecsap, de ugyanolyan durcásan távozik a színről, és nem övé a zárójelenet.

A nyakatekert magyar cím alatt futó Egyszerűen bonyolult (It’s Complicated), bár hoz néhány kötelező jelenetet, mégiscsak a maga műfajának briliáns terméke, igazi szombat esti relaxfilm. (A film, a forgatókönyv és a színészek is jelölést kaptak idén Bafta- vagy Golden Globe díjra.) Meryl Streep annyira egyértelműen ragyogó színésznő, hogy méltatni szinte már illetlenség. Számomra remekmű a nő, akár itt, akár a szintén tavalyi Julie & Juliában, akárhol, bármit vagy bárkit is öltsön magára. Bár megjegyzem, Alec Baldwin azért sokkal jobban áll neki, mint Steve Martin. Még ha ex is…

Mielőtt bárki gondatlansággal vádolna, hogy felkészületlenül vágtam a trópusoknak, és csak másfél méteres, csirkeevő gyíkokat bámulok a kertben (fotó majd máskor), elárulom, hogy a hátizsákban lapul egy Kindle, csakhogy az itteni szisztémával inkompatibilis, így nem működik. De azért a barátok jóvoltából eljut hozzánk egy-egy könyv, ajánlani is tudok hát. Nagy örömömre a Norannál tavaly megjelent a Huszadik századi román novellák antológiakötet a Modern Dekameron sorozatban, valóban a legjobb román szerzők legjelentősebb műveivel, amelyek egy kicsit közelebb hozzák annak a világnak a miszticizmusát, amelyet oly kevesen ismernek igazán. Klasszikusok és modernek egyaránt helyet kapnak a válogatásban, köztük a kedvenc Mircea Eliadém, de nem ő az egyetlen nemzetközi román elme. A kötet minőségi kikapcsolódást nyújt, hiszen a román irodalom a „Balkán” igen figyelemreméltó kincse.

És amit éppen csak elkezdtem, de meglehetősen különleges hangulatot és világot teremt már rögtön az elején, a húsz legtehetségesebb fiatal angol író közé beválasztott David Mitchell regénye, a Szellemírók. Kilenc ember, kilenc sors, kilenc világ – rejtélyes hálóban. Már-már kissé horrorisztikus is. Ha nem kapom meg ajándékba, sosem tudom meg például, mennyire azonosulhat egy terrorista a gyűlöletével, mennyire jogosnak érzi tettét, milyen szentnek a küldetést, milyen hithűnek önmagát. Ijesztő is olvasni, de közben meg kifordult nézőpontból tárul eléd a világ.

A Da Vinci-kódot regényformában nem olvastam el soha. Általában a túl zajos ajánló nem hajt a könyvesboltba (sokkal jobban szeretem magam kihalászni a könyveimet), és mert műfajilag nem kedvelem a krisztustörténetek fiktív feldolgozását. Bár tömegeket vonzott be, számomra túl hatásvadász. Most viszont 2006-ból idekerült a moziváltozat a dzsungelbe, és belefért. Nem csalódtam, ugyanazt hozta, amit vártam: semmit. Tom Hanks, Audrey Tautou és még Jean Reno is dolgoztak ugyan, a cselekményszál igen lebutított krimiként hatott. Arcodba tolulnak evidenciák, és elnagyoltak a bonyodalmak. A történelmi magyarázatok lehetnek igazán érdekesek a könyvben, amely minden bizonnyal nagyobb formátumú alkotás, mint a film, de ez a vásznon csak holmi összevágott képregény-látomás.

A katasztrófafilmek ugyanennyire nem nekem készülnek. Azt tudjuk, hogy halálra vagyunk ítélve, de úgy reméljük, a világvégével majd későbbi generációknak kell csak szembesülniük, semmiképpen sem a gyerekeinknek. Ám a maják ősi naptárában a 2012-es szám elég ijesztően néz ki… Ezt az egészen friss filmet semmiképpen sem ajánlom gyenge idegzetűeknek. Még John Cusack miatt sem, mert ez nem Pop, csajok satöbbi, s a rettegett meteor becsapódik. Ezzel szemben a 300 címet viselő 2007-es történelmi film igazi élmény Leonidas spártai király és háromszáz katonája legendás küzdelméről és állhatatosságáról, hűségről, árulásról, a spártai nők hatalmáról és tisztességéről, a Taigetosz filozófiájáról, s az igazi hírnévről.

Férjem és a dzsungel nemcsak a világot, a sci-fi és a fantasy irodalmát is megnyitották előttem. A műfaj abszolút élménye az Avatar (Golden Globe díj a legjobb filmnek és rendezőnek, Bafta a legjobb látványnak és vizuális effekteknek, számtalan Oscar-jelölés). Természetesen nem itt láttuk 3D-ben, hanem még a megjelenéskor elcsíptük, az indulásunk előtt. James Cameron megmutatta, miért érdemes még mindig moziba járni. És hogy az agy, az akarat és a képzelet miként győzi le a testet. Mindenkor. Ott vagy, benne vagy, vele vagy, kivédhetetlenül. És működésbe lép az oly ritka újdonság-mechanizmus.

Néhány évvel ezelőtt azt írtam itt a blogon, hogy nem én vagyok az a nő, aki kifekszik a placcra naphosszat. Aztán Valaki fennakadt ezen a mondaton, és megjósolta, hogy szavamon fog. Nem akartam elhinni, aztán most meg kevés jobb dolgot tudok elképzelni annál, mint heverni egy szörfbárban, a háttérben halkan valami lounge zene szól, és a hullámokat hallgatva nézni a végtelen vizet. Eszembe jut egy vita, aminek a végén hozzám vágták, hogy engem csak Nietzsche érdekel. Nyilván, mert akkor még nem tudtam, hogy létezhet nála jobb is.

Egyébként azt, hogy unja a banánt, volt gimnáziumi tanárkolléganőm mondogatta bosszúsan, valahányszor egy lucskos őszi napon kirohant az érettségizendő osztályból a duplaangolt követően, és elindult kőbányai albérlete felé. Mindezt addig, míg egyszer csak dühében férjhez nem ment Spanyolországba, és salsa-táncosnak nem állt.

... a boldogságtól már írni sem akarok.

A szülővé válás pillanatától az élet abszolút értéke a Gyermek, akit a világra hoztál, és akiért felelősséggel tartozol, mindhalálig. Tervezgeted és vágysz rá, és előkészíted a kiságyát, a szobáját, a kelengyéjét, kitalálod a nevét, és tudod, hogy szeretni fogod, de hogy mennyire az életed középpontja lesz, hogy mennyire sérülékennyé válsz Általa, hogy mit jelent majd a jelenléte, az érintése, a mosolya, az illata, minderről fogalmad sincs.

Ahogy életet adsz Neki, úgy ad Ő is új életet neked. Új világot, új érzéseket. Ma már el sem tudom képzelni mindazt, amit régen írtam, és azt sem, hogy miként is írhattam bármit is, úgy, hogy nem birtokoltam ennek ismeretét. Mert ez után mást jelent már a házasság fogalma, a hűségé, a felelősségé, a válásé, mindené.

Életem legnehezebb hetén vagyok túl. Először betegedett meg a Kislányom. Nagy fájdalmakkal, magas lázzal járó vírusos fertőzést kapott el a homokozóban játszadozó európai gyerekektől, akiknek szülei elfelejtettek szólni, hogy mindkét gyerekük egy hét súlyos szenvedés után éppen lábadozik.

Hiába óvtam hát, mások felelőtlenségétől mégsem tudtam megvédeni.

Valaha tapasztalt összes kínomat felülírja görcsöktől meggyötört Gyermekem sírása, ahogy a mindig mosolygó és mindig barátságos kicsi arc eltorzul, és erőtlenül esik vissza a párnájára. Mert nem tudsz segíteni. Szeretni tudod csak, a végtelenségig nagyon, és a kezét fogva virrasztani, és halkan dúdolva nyugtatgatni. És nézni, ahogy ereje megfogyott, de beléd vetett bizalma nem. Nézni, ahogy várja, hogy segíts, de tehetetlen vagy.

A felnőtt legalább tudja, miért szenved, a Kisbaba nem érti.

Vérvételre rohanás szívszakadva, karodon a beteg Gyermekkel, csak a helyiek engednek szó nélkül előre, az életörömöket a trópusokon hajtó, életerős, európai férfiak soha. S a patikákban ugyan nem kapható probiotikum, a kókusztejben minden jótékony hatóanyag megtalálható. Kiszaladok a ház elé, a helyiek rögtön vágnak nekem egyet a fáról, meglékelik, s kész is az orvosság.

Hogy is van a mondóka: török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja?

S most, hogy nevet újra, a boldogságtól már írni sem akarok.

A mangóárus hétköznapja képekben

Pelenkavadászat közben, szociológiai okokból egy helyi celebritásújságot (!) teszek a kosaramba. Elsőre olyannak tűnik, mint egy farsangi különszám. Ám hamar konstatálom, normál kiadvány. Csakhogy mindenki nagyon mosolyog, mindenki nagyon színes ruhát visel, és mindenki a keresztnevén szerepel. Teljes mértékben hiányzik a pletykarovat, a cikizés, mint jól bevált honi műfaj, gyakorlatilag nem létezik. Nincs „legrosszabbul öltözött” rovat, nincsenek egetrengető szenzációk. A hír egy iskola megnyitója, a képeken számtalan ismeretlen arc. Mindennapi emberek. Az a fajta újságírói stílus, amelyet mi szoktunk meg, kulturális melléktermék.

Természetesen ezt a hetet Colombóban töltjük, a faluban nemigen jár a posta. Szokványos, a háború meg a választások után, ha minden utcasarkon fegyveres őrök ellenőrzik az útleveled. Különösen, ha az „előkelő” zónába lépsz, ahol a szállodák sorakoznak. Itt aztán ki lehet harapni egy falatka civilizációt is.

Thaiföldön született magyar Gyermekem Sri Lanka fővárosában kambodzsai babahordozóból szemléli a világot mérhetetlen érdeklődéssel. Mert hát az valami csudálatos hely. Minden egyes nap az utcán más és más bőrszínt öltő arcok mosolyognak rá rendületlenül, ha valaki világra nyitott szemléletben nevelkedik, hát az Ő. A „bye-bye!” első szavai közt szerepel. Egymás kezét szorongató férfiak, turbános férfiak, szoknyás férfiak, csadoros asszonyok, szárit viselő asszonyok, színesre maszkírozott lányok, fülükben-orrukban-szájukban óriásékszerekkel mind a kezüket nyújtják, az érintés magától értetődő üdvözlési forma errefelé. (Aggódós anyukáknak nem való.)

És ami Sophie számára a legérdekesebb: mindannyian kézzel esznek, akárcsak Ő! Még a rizst is, a tükörtojást, a pörköltszerű húsféléket is! Még a legelőkelőbb helyeken, a legelőkelőbb ruházatúak is. A villát csak kényszerhelyzetben használják, ha nincs lehetőségük mosakodni. Furamódon evés után rendezettebben hagyják maguk után az asztalt, mint sok helyen Európában. Ennek némiképp ellentmond, és a rejtélyt még nem fejtettem meg, hogy az utcákon sehol egy kuka.

Enyhébb ellentmondás az is, hogy bár mindenki nagyon kedves, ha férfiként udvarolsz egy helyi nőnek, azonban rövidesen nem veszed feleségül, szó nélkül levágják a fejedet. Más vidék, más hagyományok érvényesülnek, kirándulás előtt érdemes hát tájékozódni. Mert akkor az embernek szeme se rebben az alábbi párbeszédet hallva.

„Ó, milyen édes kislány. Hogy hívják?” – kérdezem az asszonyt, aki Kislányom korabeli babát tart a karján.

„Jaj, nem tudom, nem az enyém. A bátyámé,” – így a nő – „az enyémek ott játszanak” – mutat vagy fél tucat gyerekre a közelben.

Aztán megkérdezi, hová valósiak vagyunk, és amikor meghallja, együttérzően csóválja a fejét:

„Hungary no good. Three months hot, nine months cold. Sri Lanka good weather” – teszi hozzá elégedetten.

És Sri Lanka lakosai elégedettek. Nem pusztulnak bele a munkába, a Nemzeti Bizalom Bankjába járnak, és szinte minden tengerparti teraszon erőteljes kenderszag szálldos, a választási kampányuk pedig már abszolút amerikai stílben zajlik. Az elnök-aspiráns fehérre sikált fogazattal nagytotálban vigyorog az útszéli óriásplakátokon, hol kisgyereket tartva a karján, hol idős embert támogatva, hol pedig joggingosan kocogva a pálmafák alatt. (Az iskolázott szingalézek pedig presztízsből egymás közt is angolul kommunikálnak, nem az anyanyelvükön.)

És mégis igaz a David Bowie-dal: „This is not America!”

A mangóárus hétköznapja - három képben

Indul a reggel a tsunami-sújtotta kis tengerparti házban.


Kijárat a végtelenbe.


Napvégi pihenőzug a kert egyik sarkában. (Szomszéd nem zavar, gázszláma nincs.)

...ha az ember megteremti belül, amit kívül keres, szinte bárhol képes élni a világban.

A gyógyszertár olyan félig szabadtéri sátorforma, és részben vegyesbolt. Szúnyogriasztó krémet szeretnék a Bébinek, magyarázom. A patikus asszony sajnálkozik: nincs semmi ilyesmi a faluban, esetleg csak a közeli városban. Az előttem ácsorgó szingaléz férfi, aki érkezésemkor a patikus asszonnyal csevegett, hirtelen előrenyomul, átnyúl a pulton, kinyit egy fiókot, abból kis üvegcsét ránt elő, felbontja, tartalmát a tenyerébe önti, és már kenegetné is vele karomban nézelődő Kislányomat. Ez jó lesz, mondogatja. Vonakodva megveszem. Otthon kiderítem, citronella olaj, természetes szúnyogriasztó, kisbabákra sem veszélyes.

Az élet a faluban semmiben sem hasonlít ahhoz, amit megszoktam. Illetve leginkább gyerekkorom kommunista élményeit hozza elő, amikor a boltok polcai üresen álltak, mindenki harcra készen várta az árut¸ és amennyit csak lehetett, felvásárolt belőle. Elsőre riasztónak tűnhet, de ez az életforma sok mindenre megtanít.

Kevéssel is be lehet érni. Természetes alapanyagokból szinte bármi előállítható házilag. A választék hiánya rengeteg vásárlásra tékozolt időt szabadít fel. Az élet leegyszerűsödik, nincs feszültség, szinte csak a puszta életöröm marad. A helyiek kedvesek, közvetlenek, mosolygósak, s mivel még nem fertőzte meg őket az Ázsia turistásabb részein már meghonosodott üzleti szellem, őszinték is. Többnyire nem tudják, hogy máshogy is lehetne élni, elégedettek a sorsukkal. Hét közben dolgoznak, de igen ráérősen. Vasárnaponként pedig legjobb ruhájukat felöltve, a helyi lányok napernyős sétát tesznek az árusok bódéinál. Ám a helyi fiúkra itt leginkább idősödő, magányos európai nők és férfiak tartanak igényt, bár sokkal diszkrétebben, mint például a lányokra Thaiföldön.

A tavaly annyira megszokott-megszeretett gyümölcsös asszonyok nem tolják a szekeret, a csirkés ember sem érkezik, levest se hoznak. A masszőrök sem válogatnak öreg és fiatal lábak között. Neked kell felkutatnod, mihez hol lehet hozzájutni. És leginkább nem lehet, de azért létezik helyette alternatív megoldás. És bele lehet jönni. Mindenképpen érdekes szakasza életünknek. Az egyetlen termék, amely feltűnően, már-már hivalkodóan kapható mindenütt, felülmúlhatatlan választékban, minden utcasarkon, de patikában-zöldségesnél-halasnál-gyümölcsösnél egyaránt, az a seprű. Hosszú, sudár, tömzsi, vaskos, szerteágazó, vékonyszálú, legyezőszerű. És ennek megfelelően, amit leginkább űznek a helyiek, az a sepregetés. Minden egyes nap több órát sepregetnek a házuk táján, már-már olyan hévvel, hogy azt kell hinnem, ez a lokális szenvedély. Bár kétségtelenül, eme tevékenység fontos szocializációs szereppel is bír, hiszen ez alatt azért be lehet kukkantani a szomszéd ablakán is, amely rendszerint tárva nyitva áll. (Fura módon, amit szintén mindenütt árulnak, az a mobiltelefon feltöltőkártya. Hagyomány és modernizmus a sarki fűszeresnél.)

A szegénység általános, azonban különösen szemet szúr az itt élő emberek önérzete, tartása, büszkesége. Míg a thaiok megalázkodnak, ám ahogy elfordul a német turista, eltorzul a fejük, és konfliktushelyzetben zavartan vihorásznak, addig a szingalézek emelt fővel, nyíltan vállalják nézeteiket. Gyarmati szolgasors edzette őket keménnyé, és elfogadóvá mégis.

A Kicsinő imád itt élni, elbűvöli a sokszínűség, és az itteniek odavannak a gyerekekért. Egészen más típusú külföldiekkel találkozni errefelé, mint mondjuk Thaiföldön, Malajziában vagy éppen Szingapúrban. A nyaralók közül itt főként a „hátizsákosok” fordulnak meg, hiszen gyakorlatilag hiányzik a luxuskategória. De a legtöbben inkább élni jönnek ide.

Egy holland házaspár azért, mert fogyatékos gyereküket félő, hogy Európában különböző speciális intézetekbe kellene hordozniuk, végül mégsem fogadná be a társadalom. Itt a tengerparton homokozva a többi gyerekkel, fel sem tűnik a szindróma, csak az, hogy mennyire boldog gyermek. Egy német pár vallja, hogy otthon szerényen, itt azonban milliomosként él, stresszmentesen. Egy ausztráliai fekete masszőrlány kalandvágyból. A szörfös fiatalok a végtelenségért. A skót vállalkozó a csendért. A debreceni asztalos a nyugalomért.

Na de figyelemreméltó az is, persze, hogy míg a debreceni asztalos itt szeretne szerzetesnek állni, addig elvált szingaléz felesége Magyarországra készül a könnyebb életért. A beach klubban minden este életek tucatja gyűlik össze mesélni a naplementének. Ilyenkor lehet szembesülni azzal, hány meg hány ember jár-kel békét keresve a világban. A Bahamákon a hurrikán elől, Ausztráliában a cápák elől, itt a tsunami elől, Magyarországon a hülyeség elől kell menekülni. Végül is, ha az ember megteremti belül, amit kívül keres, szinte bárhol képes élni a világban.

Kisvárosi strandolás

A szingalézek, a thaiokkal ellentétben, fürdenek a saját tengerükben.

A zsibvásár közepén a holland ingatlanügynök rapid mozdulattal magához ragad egy csomag pelenkát a polcról, szakértő mozdulattal rést szakít fel a csomagoláson, és beledugja az ujját.

A zsibvásár közepén a holland ingatlanügynök rapid mozdulattal magához ragad egy csomag pelenkát a polcról, szakértő mozdulattal rést szakít fel a csomagoláson, és beledugja az ujját. Majd szemét lehunyva hosszasan és mélyen tapogatja, sőt ízlelgeti a benn rejlő pelenka textúráját. Az eladó asszony riadt-szótlanul tűr, megrökönyödve követem az előttem zajló eseményeket. „Jó minőség” – bólogat a nő. (Itt a bólogatás tagadó fejrázásban nyilvánul meg.) „Ezek azt hiszik, hogy ez jó, – jelenti ki mindentudóan a holland ingatlanügynök – de mi, európaiak, pontosan tudjuk, hogy ez szart sem ér.”

A holland ingatlanügynök öt éve él itt (beépült, neje boldogórás koktélkeverő a helyi pultnál), szeret itt élni, két gyerek apja, egyébként kedves ember, nyilván nem sértő szándékkal adott hangot gondolatainak. Hanem azzal az európai természetességgel, amely alanyi felsőbbrendűséget tulajdonít önmagának. Én ennyire nem vagyok pelenka-kéjelgő, de egy hét után azért hívtam fel, mert nem találtam sehol bébitermékeket, a hazai tartalékaim pedig már kezdtek apadni.

Lelkesen ecsetelte miként kell itt állandóan résen lenni, lesni a szállítmányt, ugyanis ritkán futnak be a termékek, kevés érkezik, és azonnal elfogy. Ők havonta a fővárosba utaznak (100 km, de az útviszonyok miatt 4 óra autóút, gyerekkel 5) bevásárolni. Érdemes jóban lenni a bolt- menedzserrel, olykor rácsörögni, hogy jött-e már áru, és ha igen, rohanni. Bírni, marni. Gyűjtögető életforma.

Alapvetően nem az a fennakadás, hogy nincsenek bébiételek, hanem, hogy azon európai zöldségeket sem árulják errefelé, amelyekből a Bébi főzelékei készülnek. A holland ingatlanügynök mutatott sikátorokat, ahol előfordulhat paradicsom, spenót, akár karfiol is, de csak péntekenként. És ha nincs ünnep. De szinte minden második héten az van.

Egy hét sikertelen csirkemell-vadászat után, sikerült az út szélén csirkecombot beszerezni a Bébinek. Csirkemell állítólag két hét múlva lesz másutt. Viszont valahonnan importáltak egy darab óriási karácsonyi pulykát, azt viszont, mivel csak egészben eladó, még senki sem vette meg, hetek óta kirakatban díszeleg. Spenót iránti érdeklődésemre, egy helyi férfi elrohant azzal, hogy várjam meg. Negyedóra múlva érkezik valami megfejthetetlen, zöld óriáslevelekkel, mondván, hogy ez iszonyú drága, mert csak speciális igényekre vágja ki egy szomszédos ház kertjéből.

Be kell látni, hogy Ázsia és Ázsia közt óriási különbségek vannak. Tavaly a civilizáció és fogyasztói társadalom pressziója elől menekültünk, de csak Sri Lankán – ahol még égbe meredeznek a tsunami és a polgárháború pusztításainak romjai – léteznek igazán és valóban ilyen állapotok. Thaiföldön azért be lehet ugrani egy fodrászhoz a parton, lehetett venni egy arckrémet a közeli áruházban, csirke is volt meg zöldség is dögivel. Voltak járdák, ahol sétálni lehetett, tiszták voltak az utak, kiépített a tengerpart. Az maga volt a civilizáció. Még akkor is, ha őserdő is volt a búvóknak. De onnan ki lehetett jönni. Itt nem lehet. Nincs hova. És csak itt érzem, hogy van mit levetkőznöm a fogyasztói társadalom rám pakolt rétegeiből, amikor rájövök, hogy oly természetességgel szaladtam ki az őserdőből egy szempillaspirálért, hogy fel se tűnt. Itt azonban érdekes lesz megtanulni a teljes lemondást, ami az ilyen kellékeket illeti. De legyűrni a komforthiányt is, ami például abban nyilvánul meg, hogy egyetlen napernyő sincs a parton (kisbabával kritikus kérdés). Thaiföldön persze tele volt, igaz, hogy fejenként kábé ötszáz forintnak megfelelő összegért lehetett csak igénybe venni pár órára. Itt még természetesek, ösztönösek a helyiek, az árusok nem tukmálnak rád semmit, nem is igen van nekik mit. És persze, az sincs nagyon kinek, főszezonban maroknyi turista. Ennek megfelelően árat sem igen kérnek érte.

Ez hát az úttörő-sors. Az első napokban pánikban törtem ki, a higiéniai körülmények és a Baba ellátása fölötti aggodalmamban, hiába mutogatta a Férj bőszen a vadpartot. „Mit érdekel engem a táj, ha éhes a Gyermek!” De itt is vannak gyerekek, valahogy életben maradnak, az enyém is vidámkodik a meztelenségben, és mindenkivel kokettál, miközben az anyja sopánkodik. Majd rohanunk mi is, ha jön a pelenka-transzport. Küzdeni kell itt is, csak másért, másként. (Itt befele élsz, kifelé küzdesz. Otthon viszont az ember kifele él, befelé küzd. Bár a küzdelem életerő, nem ugyanaz.) Át kell kapcsolnom az agyam az újfajta életszemléletre.  A valódi csendnek, nyugalomnak és természeti életnek ez az ára.

Újabb út, újabb pakolás, újabb repterek. Három bőrönd, három élet, semmi túlsúly. Télből nyárba, nyárból télbe, mindennapjaink. Valamit mindig elviszünk, valami mindig itt marad, visszavonhatatlanul.

S ahogy a taxi kifut utcánkból, az elém táruló városkép minden egyes kockájában a múlttól búcsúzom. Ez a park, nem messze az iskolaudvartól, ez a pad, ahol évekkel ezelőtt megtudtam, hogy egy osztály engem szeretne osztályfőnöknek. És tovább egy másik, ahol rá alig egy évre váratlanul rám ugrottak, felhasítva intimitásom burkát, letépve ruhám-táskám, nem hagyva mást az újraeszmélésnek, csak Kundera Halhatatlanságát. Igaz, a borítóját szétszaggatták, de a sorokat visszadobták. És akkor ért véget egy fejezet. És kezdődött el egy új.

Mit hagytam ott, mit vittem? S most mit hagyok itt, mit viszek? Furfangos taxis, tudja a reptérre a járást, hogy kiérjen az utas, ha áll is a hajnali Budapest, kis utcákon kacskaringózik. Az ablakon át újabb ökölcsapás, mi betalál. Hajnali kelések, villamosozások, elvétett választások korából. A rádió székhelye. Majd egy plakát, könyváruházat hirdet. Sok évem, munkám. Gondolataim, cikkeim, rovatom, könyvjelző. Estéim, katapult, beszélgetéssorozatok, előadások, közönségtalálkozók. Éjszakáim, pódium, tévéműsor. Fél számmal kisebb cipők. Két számmal nagyobb frizurák.

Aztán az egyetem épülete, kertje, reményévek. A ronggyá olvasott könyvtár. A nyelviskola, ahol vizsgaidőszakban, szünidőben, órák előtt és órák után, hétvégén és hétköznap, tizenkilenctől huszonnégyig nagykorút játszottam, bementem, leadtam, számon kértem, vizsgáztattam, aláírtam vagy éppen nem írtam alá. Gyerekek és felnőttek, kezdők és haladók, kommunikatív és tesztcentrikus, voltam már mosolygép.

És végül, messze mindentől, túl a külvároson, az első lakás, ahol laktam, amikor jöttem, először, szintén messziről. És most, még távolabb, mi vár ránk, boldog jövőkezdés, Sri Lanka?

A dzsungellel, a házzal, s majmokkal a kertben egy egyszerűbb élet is?

„Azoknak írok, akiket megtaposott a fekete ökör.”

Évzáró-összegző könyvként idén Paul Auster Máról holnapra című művét ajánlom. Mivel önéletrajzról van szó, ezúttal nem klasszikus recenzió formájában. A könyvből idézett részleteket úgy válogattam, hogy kövessék az életrajz logikai ívét, fázisait, felismeréseit. Nem kell hozzáfűznöm sokat, olvasva tökéletesen értitek majd, miért. A korai kudarcok krónikája alcímet viselő alkotás valójában egy elismert író kudarckönyve, hiszen amikor 1997-ben megjelent, Auster már kilépett a kudarcsorozatból, de mégsem a beérkezett író attitűdjével ír, hanem hiteles hangon szól az akkorból, s a történetet nem futtatja ki a sikerig, csak az indulás nehézségeit érzékelteti. Kellenek a kudarcok is a továbblépéshez. Az író, költő, esszéista, műfordító Auster korán eldöntötte, hogy igazán csak az írás érdekli, mindenek ellenére a saját útját járja, és semmilyen irányzatot nem követ. Ezzel, mint mondja, egyidejűleg a pénztelenség útjára is lépett, amely úton persze felbukkannak a már ismert austeri karakterek, a hatvanas-hetvenes évek New York-i és párizsi szellemi életének szereplői. Visszaigazolás mindazoknak, akik nem akarnak írni.

Hacsak nem mosolyognak rád az istenek (és jaj, annak, aki erre alapoz), a munkádból sosem élsz meg, tehát, ha tetőt akarsz a fejed fölé és ennivalót az asztalra, bele kell törődnöd, hogy valami más munkából fizeted a számlákat. (Így vall az írói létről, küzdelmeiről, nélkülözéséről.)

Élvezte a fogyasztói társadalom rituáléit, s mint oly sok amerikai előtte és utána, a vásárlásban önkifejezési formát talált, melyet olykor művészi szintre emelt. A boltba való belépés alkímiai folyamat kezdetét jelentette, mely a kasszát mágikus, átváltoztató erővel ruházta fel. Kifejezhetetlen vágyak, megfoghatatlan szükségletek és elmondhatatlan óhajok haladtak keresztül a pénzes ládikán, és jutottak ki valós dolgok, tapintható tárgyak formájában, melyeket ténylegesen kézbe lehetett fogni. (Anyja vásárlási szokásairól, ami apjával való házasságának bukását is előidézte.)

… belső emigráns lettem, száműzött a saját otthonomban. (…) Nem, nem muszáj lenyelned a dogmát, amit annyira le akarnak nyomni a torkodon. (…) Az amerikai élet üdesége, örömtelen őszintesége csupán látszat, lagymatag reklámfogás. (…) Arra tanítanak minket, hogy higgyünk a „szabadságot és igazságot mindenkinek” deklamációban, pedig a valóságban a szabadság és az igazság gyakran egymás ellen játszanak. (Hazájáról, és a korról, amelyben él.)

Hittem magamban, és mégsem bíztam magamban. Bátor voltam és félénk, könnyű-léptű és ügyetlen, céltudatos és ösztönös – az ellentmondás szellemének két lábon járó, lélegző szobra. Az életem épp csak elkezdődött, és én máris egyszerre két irányba indultam. (Kamaszkori indulásáról.)

Volt valami kényszeres a sétáimban, kielégíthetetlen vágy portyázni, kísértetként sodródni idegenek közt, és két hét elteltével az utcák átalakultak teljesen személyessé, saját belső területem térképévé. (…) Valami fontos dolog történt ott velem, de sosem tudtam pontosan megmondani micsoda. Valami rettenetes, azt hiszem, misztikus találkozás a saját mélységeimmel, mintha azoknak a napoknak a magányában bámultam volna a sötétségbe, és akkor először pillantottam volna meg önmagam. (Fiatalkora dublini időszakáról.)

… ezek a kirándulások a világ holtágaiba és pöcegödreibe mindig szolgáltak érdekes felfedezéssel, olyasmire tanítottak, amire nem is számítottam. (…) Nem mondom, hogy bizsergetett az öröm, amikor vécét pucoltam és koszos zoknit szedtem össze, de miután belejöttem, a munka hihetetlenül könnyű lett. (…) Nem deríti fel az ember lelkét, amikor munkatársa a kávéja fölött a dél-afrikai apartheidet védi („azok aztán tudják, hogyan kell bánni a niggerekkel”)… Talán ki akartam magam billenteni az egyensúlyból. Vagy egyszerűen csak látni akartam, hogy meg tudom-e csinálni, ki tudok-e tartani egymagam egy olyan világban, amibe nem tartozom bele. (A legkülönfélébb alkalmi munkáiról.)

Ha most visszatekintek azokra a napokra, töredékekben látom magam. Sok csatát vívtam egy időben, széles területen szóródtam szét, énem minden része más angyallal birkózott, más sugallattal, más elképzeléssel arról, ki is vagyok. Ez ahhoz vezetett, hogy néha olyasmit cselekedtem, ami alapvetően nem passzolt a jellememhez. Olyasvalakivé váltam, aki nem én voltam, időnként belebújtam más bőrébe, azt képzeltem, hogy újraalkotom önmagam. (Egyetemi éveiről, amikor díjat hoz létre a kudarc jutalmazására, amikor jelmondata az Erzsébet kori költő kijelentése: „Azoknak írok, akiket megtaposott a fekete ökör.”)

A Columbián töltött utolsó két évem alatt mindenféle szabadúszó munkákat elvállaltam, s így szép lassan megkedveltem azt a fajta irodalmi bértollnokságot, amiből harmincéves koromig aztán letartottam magam - és ami a bukásomhoz vezetett. (…) Az életem csakis akkor lehet jó, ha ragaszkodom az álláspontomhoz, ha nem hódolok be. A művészet szent, hívását követni azt jelenti, hogy meghozol minden áldozatot, amit követel tőled, a végsőkig megőrzöd célod tisztaságát. (Behódolás versus meg nem alkuvás.)

Nem akartam mást, mint leülni és írni. (…) Nem akartam én kivándorolni. (…) Csak kellett egy kis tér, hogy levegőhöz jussak, egy kis idő, hogy egyszer s mindenkorra rájöjjek, tényleg az vagyok-e, akinek hiszem magam. (…) Amikor nem volt munkám, munkát kerestem. Amikor volt munkám, azon gondolkodtam, hogy tudnék szerezni még többet. Még a legjobb időkben sem kerestem annyit, hogy biztonságban érezzem magam… Így vagy úgy, de mire 1974 júliusában visszatértem New Yorkba, a nem-írás gondolata teljesen elviselhetetlen lett a számomra. (A párizsi évekről.)

Ne bízz senkiben; ne hagyj nyomot, semmisítsd meg a bizonyítékot. (…) Egyszerűen megszokásból cselekedett, és nem tudtam nem sajnálni őt, mindkettőnket. Ez azt jelentette, hogy a háború mindent elért, a háború mindent megfertőzött. (Vietnam.)

Mint minden rossz döntésemnél életemben, a józan eszem ellen cselekedtem, hagytam, hogy másodlagos szempontok zavarják meg ösztönös megérzéseimet. Ebben az esetben a pénz billentette ki a mérleg nyelvét. Akkor éppen kemény időket éltem, hiába kínlódtam, hogy fizetőképes maradjak, és a Monsieur X ajánlotta összeg annyi gondomat megoldotta volna egy csapásra, hogy bebeszéltem magamnak, a kompromisszum igenis bölcs döntés lenne. (Kompromisszumokról, pénzért vállalt, meggyőződés nélkül végzett munkákról a túlélésért vívott harcban.)

A szellemi élet nála láthatóan nem ütötte a pénzkeresést. Annyira már ismertem magam, hogy tudjam, számomra ez lehetetlen, de most azt is láttam, hogy másoknak nem az. Vannak, akiknek nem kell választani. Nem kell a világot két különböző táborra osztaniuk. Egyszerre élnek mind a két helyen. (Arthur Cohenről, akinek a kiadójában dolgozott néhány hónapig, és arról, hogy számára a pénz és a szellemi élet összeegyeztethetetlen, ám Arthur számára nem az, hiszen a művészetet kereskedelmi vállalkozás szintjére tudta emelni.)

A könyv elvileg fikció volt, de amikor Kosinski ezeket elmesélte, tényként közölte, élete valós eseményeiként adta elő. Ő tudta a különbséget? Nem tudom biztosan, még találgatni sem tudnék, de ha válaszolnom kell, azt mondanám, tudta. Én túl okosnak láttam, nagyon is ismerte magát és a másokra gyakorolt hatását ahhoz, hogy ne élvezze a zűrzavart, amit kreált. Végül is a történetek közös motívuma a megtévesztés volt, hülyére venni az embereket, és abból, ahogy nevetett, amikor elmesélte – mintha kárörvendezne, mintha dagonyázna saját cinizmusában -, úgy éreztem, talán csak játszik velem, bókokkal halmoz el, hogy tesztelje hiszékenységem határait. Talán. Talán nem. (Jerzy Kosinskiről, akinek egyik könyve szerkesztésében segédkezett.)

Ha kicsit más ember vagyok, évekig megmaradok ebben az állásban, de mivel láttam, hogy nem vagyok más, pár hónap után máris kezdtem unni és elvágyódni. Élveztem átnézni az anyagokat, amikről írnom kellett, de nem voltam gyűjtőszellem, sosem sikerült az illő áhítatot és tiszteletet éreznem a tárgyak iránt, amiket árultunk. (Az Ex Librisnél töltött hónapokról.)

Miközben az egyik szekrényben kerestem a fényképeket, Lennon megállt a Robert Motherwell-vászon előtt, ami Arthur íróasztala mellett lógott. Nem volt nagy szám (két egyenes fekete vonal a széles narancssárga háttér előtt), s miután pár pillanatig tanulmányozta, hozzám fordult. – Ez aztán kemény munka lehetett, mi? – A művészvilágot fojtogató sok ájtatosság közepette üdítőnek hatott, hogy ezt mondta. (John Lennonnak a kiadóba tett látogatásáról.)

Az ember elér egy bizonyos pontot az életében, és azt veszi észre, hogy napjait legalább annyira a holtakkal tölti, mit amennyire az élőkkel. (Cohen leukémiája, Kosinski öngyilkossága, Lennon meggyilkolása kapcsán.)

A pénz is rémes volt, s noha könyvről könyvre többet kaptunk, ha órabérre lebontjuk, alig egy-két centtel kereshettünk a minimálbér fölött. A kulcsot a gyorsaság jelentette, úgy ontani a fordításokat, ahogy csak bírjuk, és még levegőt venni se álljunk meg. (…) Ennyi és ennyi oldalt meg kellett csinálni mindennap, és akár volt kedvünk, akár nem, leültünk, és megcsináltuk. Hamburgert sütni ugyanilyen jövedelmező lett volna, de legalább szabadok voltunk, vagy legalábbis azt hittük… (Első feleségével, Lydia Davissel való irodalmi robotolásukról.)

Daniel világrajövetele a legmélyebb boldogság pillanata volt számomra, olyan nagyságrendű esemény, ahogy amikor kis testét megpillantva sírva fakadtam és először öleltem magamhoz, megértettem, hogy a világ megváltozott, hogy egyik létállapotból átkerültem egy másikba. Az apaság volt a választóvonal, a nagy fal a fiatalság és a felnőttkor között, s én immár örökre a másik oldalon ragadtam. (Fia születéséről.)

-         Más szóval – mondta a férfi, végre felismerve, milyen tökfejjel beszél – szart egyet, és most mással akarja lehúzatni a vécén. (Hangzik a válasz eszelősen hajszolt tervére, hogy jogdíjat kapjon kártyajáték-találmánya eladott példányai után.)

Mélyen belül már elfogadtam a vereséget – nemcsak a játékét, nemcsak az üzleti világba tett tessék-lássék kirándulásét, hanem az összes elvemét, a hozzáállásomét a munkához, a pénzhez és az időhöz. Az idő már nem számított. Korábban az íráshoz kellett, de most, hogy már exíró lettem – aki csak azért az elégedettségért ír, hogy összegyűrje és a kukába hajítsa a papírt -, készen álltam feladni a küzdelmet és úgy élni, mint mindenki más. A kilencévnyi szabadúszó nyomorgás kiégetett. (…) Érdekelt bármi, ahol hetente fizettek. (Szabadúszó éveiről, kiégéséről, elvei feladásáról, és a teljes anyagi mélypontról.)

Megint elkezdtem ügynököt keresni, és ezúttal találtam is megfelelőt. Ő elküldte a regényt egy szerkesztőnek az Avon Bookshoz, és három napra rá elfogadták. Csak így, semmi perc alatt. Kétezer dolláros előleget ajánlottak, amit elfogadtam. Se alkudozás, se ellenajánlat, se ravasz tárgyalások. Úgy éreztem, igazolást nyertem, és a részletek már nem is érdekeltek. Miután megfeleztem az előleget az előző kiadóval (ahogy a szerződésben szerepelt), maradt ezer dollárom. Ebből lejött az ügynök tíz százaléka, azaz kerestem összvissz kilencszáz dollárt. Ennyit a pénzért írásról. (Álnéven írt ponyvájáról, „pénzregényéről”, amelyet „idegnyugtatóként” és utolsó reményként pénzszerzés céljából írt, és amit négy évig egy műanyag zsákban őrzött, miután többszörösen elutasították, majd válását követően a zsák tovább költözött vele, hogy egyszer mégiscsak megjelenhessen nyomtatásban, amikor már szinte végképp letett róla.)

És mivel minden lezárás egyben új kezdetet is jelent, régi-új hazám ismét Ázsia, januárban onnan jelentkezem, és elárulom, hogy ezúttal melyik részét fedezzük fel. Szerencsés évkezdést kívánok mindenkinek, és köszönöm az újabb eltelt év közös utazásait.

Többé nem vagyok itt. Soha nem mondtam

amit te mondasz

hogy mondtam. Ám mégis, a test az a hely,

ahol semmi nem hal meg. És minden éjjel

a fák csendjéből, hiszen tudod,

a hangom feléd tart.

(Paul Auster: Fehér éjszakák, Gyukics Gábor fordítása)

„- Mire jó egy ilyen házasság, Martin? – kérdezte hirtelen a nő. (…)

„- Mire jó egy ilyen házasság, Martin? – kérdezte hirtelen a nő. (…)

- Talán arra jó – ötlött hirtelen az eszébe -, hogy amikor az ember hazamegy ebben a pocsék időben, van kinek azt mondania: esik az eső.”

A hét elején még lelkes voltam, és mondatgyűjtésbe kezdtem, olyanokéba, amiken fenn lehet akadni. Esik az eső. Micsoda banális kijelentés, mégis ha úgy, ha akkor hangzik el, egy élettörténettel telítődik. Jelen esetben az unott bíróéval, akit egyszer csak felpezsdít egy tárgyalás után az elvált házaspár nőtagja, de azért nem annyira, hogy lemondjon arról, hogy naponta bejelentse elunt nejének hazamenet, ha esik az eső, mire az ellenkezés nélkül rávágja: kell a földeknek a csapadék. Pedig:

„(…) az egyformaság olyan, mint a halál. Hiszen a halálban minden és mindenki egyforma lesz.” És ez is Klíma, mert még bennem maradt múlt hétről. De aztán elsodort engem is a mindennapi hóesés, a mondatokról megfeledkeztem, s mire beköszöntött a hétvége, már olyan hangulatba keveredtem, hogy szóra sem érdemes.

Este, elcsöndesül a ház. Gép elé ülök, igyekszem összekaparni maradék gondolataim, amikor furcsa zajra figyelek fel. Körbeszimatolok, folyik a víz a plafonból. Felküldöm a Férjem az emeletre, kérje meg őket, bármi is az, zárják el. De a felsőt nem érdekli, nála minden rendben, kiáltja ki a kulcslyukon, még csak körül sem néz. Nálunk már elázott az előszoba, a könyvtárszoba. Két lavórba gyűjtöm a salétromos, sárga löttyöt, és arra gondolok, milyen szerencse, hogy nem a gyerekszoba. Férj újra fel, közös képviselőék dörömbölik az ablakot, hasztalan. Órák múlva, olyan éjféltájt, végre bejut a rendőrség. Bokáig áll a vízben a felső szomszéd, miközben ismételgeti, hogy nála minden rendben. Ami igaz, csak a fürdőszobában felejtette kinyitva a csapot, ám nem akarta megnézni, mert már lefeküdt. Két szobafal tönkrement, felelősség elszáll, biztosító fizet.

Mindenki alszik, aki haragszik, csak abban dolgozik némi erő.

Azért a málőr ellenére, a hét közepén még van annyi kedvem, hogy tovább keressem a mondatokat, de már letettem arról, hogy kifejtsem a Klíma szöveg kapcsán, reprezentatívnak nem nevezhető kutatásom eredményét az emberekről, akik halálban élnek, miközben „esik az eső”.

Nem mondhatok semmit, mert léthazugságban élek, s ha a képetekbe nyomnám, kicsit meghalnátok. Semmi komoly, Hamvas Béla, esküszöm, de tényleg. Minden szobába benyitni, az kíváncsiság vagy átok?

Ez a szerethető vén hülye philiphrothi karakter, Sabbath, aki kifelé hazudik, de befelé azért mégsem, viszont megtalálja a lét elviselhetőségének (számára) egyetlen útját:

„Gyönyörűséges kurvák. (…) amint közeledett a hajó a latin-amerikai kikötőhöz, máris megcsapta az embert az olcsó parfümnek, a kávénak és a puncinak az a kimondhatatlan szaga. (…) egyszer megkérdezte a blackwalli állami kórház egyik pszichiáterét, aki hetente kétszer tartott magánrendelést, mivel kezeli a népet itt fönt a hegyen, mire ő azt válaszolta: „Vérfertőzés, feleségverés, italozás, ebben a sorrendben.”

Még jó is, hogy a hétvégéig nem jutottam el a szövegekkel, ez már elég. Az élet újra elvont az irodalomtól, és ezúttal vadul elborultam én is, ölni tudtam volna, amikor az egyik pékségből azért mentem át egy másikba, mert az eladó kisasszony ráköhögött a kiflikre. De bárcsak maradtam volna ott, vagy leginkább sehol, mert itt meg egy kedves fiatalember, aki előttem állt a sorban, hirtelen és váratlan megfordult, és a babakocsi fölé görnyedve tüsszentett egy ezer kilométerperórásat. Azzal a mozdulattal rántottam el a Gyereket, és kérdeztem rá, hogy legalább influenzás-e. Meglepve konstatálta érdeklődésemet, és bár mit sem változtat a tényeken, eszébe sem jutott elnézést kérni. Kriminológiai esetnek tartom, ha valaki járványidőben nem tartja meg magának a vírusait, és jóérzésmentesen terjeszti, főleg szó szerint védtelen kisbabákra. Nem hogy a zsebkendőjét, de a kezét sem illesztve szájürege bemenetéhez. A hét végére már a legmagasztosabb irodalom sem váltotta ki belőlem a legcsekélyebb érdeklődést sem, azt lestem szüntelen, hogy szabályosan veszi-e a levegőt a Gyermekem.

(Itt eszembe jut múlt heti vitánk a fatalizmusról. A gondosnál is gondosabb szülő vagy. Aztán szembejön valaki az utcán, és rád tüsszent…)

Minek forduljak fennakasztó mondatokért a cseh vagy az amerikai irodalomhoz, amikor itt is akad dögivel. „Nálam minden rendben” – szól a felső lakó, miközben bokáig áll a vízben. „Semmi bajom” – szól a pékkisasszony, és leturházza a kiflidet. Nem beszélve arról, hogy van az a szint, amikor már teljesen mindegy, ki mit mond.

Tiszta az udvar, rendes a ház.