"Próbálom tervezgetni a jövőmet, hogy a fájdalom ne fájjon annyira."

Levelet kaptam. A feladó „egy majdnem 25 éves lány Bécsből”.  A fájdalom egyetlen másodperc alatt tette meg az utat Ausztria és Sri Lanka közt, és olvasáskor ugyanennyi idő kellett ahhoz, hogy a zsigereimbe költözzön. Mivel hozzájárult, idézem.

„Próbálom tervezgetni a jövőmet, hogy a fájdalom ne fájjon annyira. A következő órámat, napomat, hetemet. „Foglald le magad!” - javasolta a mindig vidám Öcsém, akinek a mosolygós arca mögött tízszer annyi csalódás van, mint amennyit én megéltem. Pedig fiatalabb nálam.

Felkelni a padlóról. Újra. Újra és újra. Erősnek lenni. Visszaadni a pofonokat. Vagy csak állva maradni.

„Legyél nyitott!” - mondja a tanítom, Laci, aki mindig utat mutat. Ismer. Belém lát.

De mégis, hogy lehet eltűntetni azt a gyomorfacsaró érzést, hogy nem vagy elég jó? Hogy lehet túllépni a haragon?

Nem akarok mást tenni ebben a pillanatban, csak dühöngeni. Bosszút állni. De nem tehetem. Akkor lesüllyednék az ő szintjére.

Miért van az, hogy kívülről és utólag minden világos? Hogy belelóg az arcodba az igazság, és te nem látod? Nem veszed észre a jeleket. Pedig olyan egyértelműek voltak. A kifogások, az áltatások, a hazugságok, az értékrendbeli különbségek. Mindig bennem volt a kérdőjel, de elnyomtam. Kiegyenesítettem, és felkiáltójelet csináltam belőle. „Nekem ez az ember kell!” - és eltűnt minden kétségem.

Rettentően félek. Félek a magánytól. Attól, hogy gyenge leszek. Hogy odadobom magam. Honnan fogom tudni, kiben bízhatok? Ki érdemes a szeretetre? És ki nem?

Hogyan lehet elengedni a dolgokat? A fájdalmat, a régi rossz tapasztalatokat, a bizalmatlanságot, az állandó forgatókönyvgyártást, a bebiztosítást, a görcsöket? ELENGEDNI...

Mert úgy érzem, minden csalódással a hátamra kerül egy nagy adag negatív tapasztalat, ami hat rám. Viszem magammal. Nem tudok tőle önmagam lenni. Hová tűnt az a tiszta és idealista lány, aki voltam?  Hogyan lehetnék ismét tiszta? Hogy lehet egy csalódásból nyertesként kijönni? (Amikor hazudtak, megbántottak, eltiportak, nem téged választottak… hanem azt, aki veled párhuzamosan volt az illető párja, csak nem tudtál róla...) Hogyan lehet eltűntetni ezt a fájdalmas érzést a gyomromban, amit minden reggel érzek?

Túl sok kérdés?”

De mennyire szükséges kérdések! Milyen fontosak és jótékonyak. Tudom, hogy bármit is írok most, távolinak hangzik, de meg kell tanulnod magadévá tenni, mert ez kell a továbblépéshez. Nézzük hát. Először is, a harag tehetetlenséghez vezet, a tehetetlenség félelemhez. A félelem pedig akadályozza a tisztánlátást. A düh emellett rengeteg energiát felemészt, és negatív érzéseket termel benned, ami mind ellened dolgozik. A helyzeteden nem javít egyik sem, fölösleges hát cipelned, első körben ezeket kell levedlened, hogy elindulhass a megtisztulás útján. A harag, a düh, a bosszúvágy, a félelem bezárnak egy kínverembe, a sajátodba, ahová nem engednek beszűrődni napfényt, csak elmondatják veled fejben az eseményeket, a fájó múltat, újra meg újra, és minél többször adod meg magad, annál nehezebb a kiút. A szakirodalom monoideizmusnak nevezi az állapotot, amikor az agyban „beragad” egy gomb, és ugyanazt a forgatókönyvet ismételgeti. Ennek következtében, a probléma nem megoldódik, hanem mélyül, az ember csak süllyed, semmi másra nem tud többé koncentrálni, miközben egyre elviselhetetlenebbé válik önmaga és a külvilág számára. Vagyis kellemetlen emberré válsz, és így elvágod magad a jobb történések lehetőségétől. Létfontosságú tehát az érzések kezelése, azaz tudatos átalakítása. Amíg a másik elleni bosszú foglalkoztat, addig sem a saját gyógyulásod útját taposod, hanem késlelteted és ellehetetleníted. Hiába akarsz „visszaadni pofonokat”, a tieid ettől még nem szűnnek meg. Vagyis inkább ezeket kell elemezni. Nem boszorkányság, az ember képes a saját gondolatait irányítani, elcsípni a kiindulásnál, és koncentrációval megfékezni, egyszerűen nem engedi kifutni. Elég egyetlenegyszer végig gondolni az eseményeket, elkönyvelni, elfogadni, ez történt, ez meg ez a következménye, ez a tanulsága, vége, slussz-passz, megyek előre. Hogy miként, azt a továbbiakban kifejtem. De ezt követően soha többé nem engedni, hogy a negatív gondolat bekússzon. Az ember arra gondol, amire akar. Miért gondoljon hát a rosszra, ha a jóra is gondolhat. Pozitív gondolatokat kell előhívni helyette. Mit és hogyan, majd később, most haladjunk sorban.

Tehát negatív energiát termelő gondolatok nélkül kell szembenézned a valósággal. A valóság pedig az, hogy rosszul választottál. Így ez a történet nem érhetett másmilyen véget, ez volt belé kódolva, hogy ha A és B találkoznak, ez lesz a metszéspontjuk. Pofonokat nem véletlenül kapunk. Főleg akkor nem, ha az „újra meg újra és újra” előfordul. Ez azt jelenti, hogy vállalnod kell a felelősséget azért, hogy „aláfeküdtél” a pofonoknak. Nincs több elodázás. Itt és most kell szembenézned ezzel, pontosan azért, hogy bekapd az oltást ellenük végre, és többé ne fordulhassanak elő. Vajon miért kerülsz folyamatosan olyan helyzetbe, hogy ezt megtehessék veled? Vajon kellően becsülöd önmagad? Vajon helyén a női méltóságod? Vajon mit sugárzol magadból kifelé? Azt, hogy ezt velem meg lehet csinálni? És vajon honnan ered mindez? Kit akartál mindig is szolgálni? Kinek akartál megfelelni? Ki volt a mintád? Ki bántott, ki sértett meg egyszer, többször, valamikor, régen, amikor még fel sem fogtad, hogy az sérülés? Rengeteg-rengeteg kérdés. Senki sem fogja megválaszolni neked helyetted. Vagyis meg kell fejtened önmagad. Meg kell tudnod, mi az a tudatalatti mintasor, amely beléd ivódott, ami ezt az utat járatja veled naivan, újra meg újra? Miközben te tiszta vagy, és mégis hagyod bemocskolni magad. Mert mintáink ősrégiek, és a vérünkbe itatódnak, hogy aztán ezt kövessük, rossz esetben egy életen át, jó esetben egy ideig, míg tetten nem érjük, és le nem fejezzük őket. Reményeink szerint erre fog most sor kerülni.

Szerencsére a megfigyeléseket összegyűjtötték, és összefüggéseket fedeztek fel köztük, és ezt ma már tudományággá finomították. Van tehát hová fordulnunk ilyen esetben, és van, miből merítsük a tudást a változtatáshoz. Ennek alapján, furamódon az ember sokszor választja azt, amit egyébként hangzatosan elítél. Példa: az apád alkoholista, gyűlölöd, megfogadod, hogy te majd elkerülöd az iszákos férfiakat, és láss csodát, kit választasz férjül? Hát nem egy szeszfüggőt? Miért? Mert nagyon mélyen beléd vésődött a minta, és ez komfortérzetet ad neked, ezt szoktad meg, ez nem idegen, ez ismerős szag, jöhet. És jön.

Az áldozatszagra jön a vad. Más vadat akarsz, más szagot kell árasztanod. Áldozatszagodat meg kell hát változtatni. Ahhoz tehát, hogy ne ilyen férfi találjon meg, neked kell más nővé válnod. Vagyis most nem egyetlen emberről beszélünk, aki megsebzett, hanem az összes eddigi sebedről, szembe állítva mindazzal a sebbel, amit a jövőben elkerülni szándékozunk. Ehhez pedig kénytelen vagy szembenézni önmagaddal, megismerni önmagad (miért akarom folyton megkötni a férfiak cipőfűzőjét?), és átvenni az irányítást önmagad fölött (mielőtt lehajolok, megállok, és egyszerűen többé nem teszem), hogy elkerüljem a sérelmet, ami olyan sokszor bekövetkezett. Próbáld ki, mi történik, ha valóban értékeled önmagad.

Gyomorfacsaró érzésről írsz, hogy „nem vagy elég jó”. Lehetséges, hogy azért viselkedtek úgy veled, mint aki nem elég jó, mert te magad úgy viselkedtél, mint aki nem elég jó? Aki túl könnyen, túl hamar, túl sokat ad, túl kevésért cserében. Bárhogyan is van, nyilvánvalóan magad alá mentél, különben egy ilyen ember még állójegyet sem kaphatna nálad. És ezt hagyta, tehát nem volt és nem is lehetett méltó társad. Aki elhagy, aki így hagy el, az nem is volt a tied, nincs kit fájlalni hát. Sárba döngölni a másikat valójában a leggyengébb emberek fegyvere, akiknek nincs más az eszköztárában. Ezért semmiképpen sem elegáns, sem nagyvonalú, sem nemes ugyanezzel ellen támadni. Mégis lehetséges gondolat, hogy esetleg benne nem volt meg a kapacitás a teljes értékű kapcsolathoz? De igazából mindegy is, mert nem ő a mérce. Te vagy. És meg kell tanulnod megbecsülni is önmagad, miután elsajátítottad a delphoi jósda üzenetét, hogy "ismerd meg önmagad!".

Innen áttérhetünk egy másik problematikához, és bármilyen prózai, döbbenetesen képletek szerint működünk sokszor. A jelenség az erőfeszítés igazolása néven ismeretes a szociálpszichológiában. Az ember küzdőszellem, így mindent, amiért meg kell küzdenie, inkább értékel, mint azt, aminek a megszerzése nem igényelt különösebb erőbedobást. Vagyis, mivel ez a férfi, aki lehetséges, hogy csak egy lyukas garas, magasra pozícionálta önmagát azzal, hogy megengedte magának a nőkkel való zsonglőrködést, a te szemedben is koronává változott. Holott, ha hebegve-habogva megjelenik a maga valójában, nem tudod köré kerekíteni ezt az elérhetetlenség mítoszt, egyből nem mész át lábtörlőbe. Mert végül is miért törnéd magad egy emberért, aki hazudik, aki játszik veled, akire nem lehet számítani, akiben nem lehet megbízni, aki más értékrendet képvisel? Nem, nem, te nem ezért törted magad. Mert mindezt nem láttad. Vagyis csupán a valóságot nem láttad. Minden mást igen. (Amit csak akartál, de ezt is majd később.) Te azért törted magad, ami másnak is kell, ami nem lehet egészen a tied, törted magad valamiért, ami misztikusnak tűnt. Holott nem misztikus volt, csupán elhallgatta a valóságot, elferdítette az igazságot, ettől olyan érdekesnek tűnt, hogy egyből igazoltad az erőfeszítésedet, és el kellett hinned, hogy neked ő kell, és soha más. Ő azonban a másik oldalon semmilyen erőfeszítést nem tett, hiszen odaadtad magad, könnyen jött, könnyen megy, gondolhatta. Ergo: ha legközelebb nem hajolsz le „cipőfűzőt bekötni”, nem te igazolod az erőfeszítést, hanem teret hagysz annak, hogy a férfi is küzdhessen. De nem játszani kell, csupán elsajátítani a női méltóságot, és ismerni annyira a férfinemet, hogy ne nyújtsd át nekik a nevedet viselő felmosórongyot.

Mondhatnék most olyat, ami jól esne, és igaz is, hogy egy ember, aki ennyire visszaélt veled, azt sem érdemli meg, hogy ránézz, ő csak piszkozat volt az életedben, és ha majd évek múltán visszanézel, látod majd esetleg, hogy mennyire boldogtalanná tette a saját hazugsága, de akkor te már hol leszel, egy igazabb életben, és emlékezni se fogsz rá. De nem mondom, mert igazából kit érdekel már, hogy mit csinál ő? Minden egyes ráfecsérelt gondolat tékozlás, mit számít? És végül is nem az a cél, hogy bosszúálló kisstílű emberként sínylődj, hanem hogy saját felelősségedet is elismerve hálás legyél neki. Hogy miért? Mert megtanított rá, hogy mi az, amit NEM akarsz. Rávezetett arra, hogy hol hibáztál. Hogy mi az, amit nem lehet elnézni. Hogy mi mindenre kell odafigyelni. Hogy mitől lehetsz értékesebb a magad és más számára. Tartott neked egy önismereti kurzust, a tudta nélkül. Nyilvánvaló, hogy neked nem ő kell. Aki kell, az nem hagy el, az élete árán sem, az téged választ, az élete árán is. Minden embernek kijár, hogy megismerje a mindenért egészen érzését, és ne érje be azzal, mi csak semmiért egészen. Az igazi érzés a te életedben még hátra van, amikor készen leszel rá. Ez az ember, ez a csalódás pedig felkészít rá. Akkor tudni fogod. Az ember, aki valóban kell neked, nem kérdéseket tesz föl, hanem válaszokat ad. Nem gyötör, hanem örömöt ad. A nyugalom nem unalom. A küzdelem nem feltétlen része a szerelemnek. De ha igen, sem gyilkos. Mert béke van. És nem görcs.

Elmondom neked, hogy minél genyább volt, annál nagyobb szolgálatot tett neked. Ha nem ezt lépi, ki tudja meddig maradtál volna a hazugság sötétkamrájában, és milyen későre, milyen nehezen lettél volna képes meglátni a realitást. Mert akkor, ott nem azt láttad, nem az objektív valóságot. Miért? Mert az ember racionális lény, s hogy ezt a hitét fenntarthassa, idealizál, vagyis olyanná formálja a valóságot, hogy az igazolja őt. Ezért nem veszed észre a jeleket. Másrészt pedig belülről  mindig csak részigazság látható. Kívülről is csak két részigazság. Az ő féligazsága, meg a te féligazságod, de sosem a teljes. Ebből kell gazdálkodni. Egy fiatal, szereleméhes érzékeny lány érzéseit nem okvetlen a tárgy váltja ki, hanem az érzés potenciálja BENNED van, és ezt vetíted ki. Erre vagy képes, ha méltó társra lelsz, de ő méltatlan volt. Kárt tett benned, tehát összetévesztetted valakivel, tévedtél, a haragodra sem érdemes, idegen. A terhet neki kell cipelni, ő veszítette el az igazságot, te csak a hazugságot. A harag további negatív érzéseket termel benned, fölöslegesen. A szenvedés hasznos, mert felvértez, tanít, empatikusabbá tesz, de a lecke után már az öngyógyítás következik, amelyben kettőtök sorsa örökre elválik.

Segíts magadon, védd magad. A méltóság mindig legyen a társad, a Nő legfontosabb éke. Nem a feltétlen bizalommal nyitunk, mert akkor a végére mi marad? Leginkább a csupasz csalódás. A bizalom a végső ajándék. Fenntartásokkal nyitunk, fokozatosan hámozzuk le külső héjainkat, hulljon a gyom, és a végére marad az igazság. Aki kihull, azért nem kár. Az nem a te embered. Az embereknek változó az érzelmi igényszintje, a kölcsönös hazugságban boldogítsák egymást valaki mással. Te még higgyél az igazságban, nagyon sokáig, lehetőleg a végsőkig, és ne hagyd, hogy megfosszanak tőle.

Olyan ez, mint egy iskola elvégzése, rengeteg unalmas és érdektelen előadás, kínzó éjszakai virrasztások, gyulladt szemű vizsgák, hogy végül elnyerd a tudást, és merj a saját utadon járni. Hogy hová tűnt a „tiszta és idealista” lány? Felnőtt. De lehet belőle tiszta és idealista felnőtt. Nem kell mindenkinek kötelezően megkeseredni. A csalódások mind a személyiséget formálják, ez a nyertes attitűd. Ne ostorozd magad értük, szeresd és fogadd el magad, velük együtt, és örülj, hogy eljuttattak idáig. Hogy tudd majd, mire intsd a Lányodat, ha felnő és megismeri a szenvedést, a természet így gondoskodik róla, hogy gyerekeinket már ne szerelmi csalódásoktól gyötört tengeribeteg anyaként neveljük. Hogy addigra már túl legyünk mindezen. Hogy jól válasszunk Férjet. Hogy felismerjük és tudjunk választani.

Nagyon elő kell venned most a tudatodat, hogy a segítségedre legyen. Mert most még az érzelem erőfölénnyel bír az ész fölött. Tudnod kell, hogy minden meg nem élt, végig nem vitt szerelmi érzés hajlamos rá, hogy konzerválódjon, tudniillik nincs lehetőséged arra, hogy megunhasd. Fennáll a veszély, hogy idealizálod az érzést, és ez megmérgezi későbbi választásaidat, ezért meg kell akadályoznod, ki kell futtatnod fejben. Az általam szintén igen értékelt Szendi Gábor szokta mondani, hogy a csalódásban a legfájdalmasabb mindig a kontroll elvesztése. Hogy úgy érzed, a fejed fölött döntöttek a sorsodról. De ami elmúlt, az már nem létezik, és fejben mindig adatott a lehetőség, hogy felülírd, és visszaragadd a kontrollt. El kell jutnod oda, hogy nyugodt szívvel állíthasd, hogy ha most ott állnál, és ő jönne, önként fordítanál hátat. Hogy esélyt adj magadnak a boldogságra, az igazságra, a méltóságra.

Ha kell, mantrázz. Mondd ki fejben ezerszer, hogy nem kell, nem ő kell, többé már nem kell, rosszat tett veled, újat akarsz, jót akarsz. Irányítanod kell a tudatod, és onnan datálódik a továbblépés. Engedd el végképp. Csomagold egy bőröndbe, és meneszd útnak. Előtte búcsúzz el agyban, adj vissza neki mindent, ami az övé, vigye. És tartsd meg, amid volt, nem tartozik rá.

Mindennek a birtokában nem leszel gyenge. És akkor magányos sem. De nem szabad félned a magánytól. Mert akkor nagyon sebezhetővé válsz. Mert akkor nagyon alkukésszé is válsz. Mert akkor kezdődik minden elölről. Ezt is el kell sajátítanod, a magányt. A magány jobb társ a hazugságnál. Ha megbékéltél a magánnyal, nem a félelem választ neked társat. A magány nem ellenség. A magány segít összeismerkedni és megbarátkozni önmagaddal. A magány nem átugorható, szükséges előszobája a párválasztásnak.

Ha irányítod a tudatod, bármire képessé válsz. Erőt ad. Megtanulod kimondani a nemet, és nem leszel többé az igen rabszolgája. De ez edzés, kőkemény önuralom-gyakorlat. Kötelező önvédelmi sport! Minden, ami megtörtént, szükséges. Tanulásforrás. Ebben hinned kell ahhoz, hogy pozitívan tudd értékelni a múltat, és ne keseregj felette. Mertél érezni, megsebződtél, de felálltál, ezért védettséget nyertél általa. Ez biztonságot ad, és magabiztossá tesz. Ne feledd, mit mondott Nietzsche: ami nem öl meg, az megerősít!

Hogy a jövőt tervezed, a lehető legjobb manőver. Aktivitás, tevékenység, pozitív gondolatok, konstruktivizmus. Végtelen erő forrása vagy, meg fogsz lepődni. Az évek nemcsak ráncokat pakolnak a nők arcára, hanem megannyi mást is, szenvedést, csalódást, erőt, felállást, újrakezdést, kitartást, méltóságot, eleganciát, bölcsességet, és legvégül és legfőként, anyaságot. Vagyis szépséget. Annak add, aki megérdemli!

A legjobb szándékkal, Kata

Ne nyisd ki a hetedik ajtót!

Gyerekkorom óta szeretem a teát, kiválasztásának, elkészítésének, fogyasztásának egyaránt szertartása van. Furamódon, sehol sem ittam annyira rémes teákat, mint Ceylonban. Itt aztán nem viccelnek, a legenyhébb zöldtea is olyan iszonyatosan erős és keserű, hogy csak a legkeményebbeknek való. A méz forró, híg és füstöltsonka szagú. A szingaléz konyha pedig teljesen jellegtelen. A thai utcai árusoknál száz-kétszáz forintért gasztronómiai remekeket ehetsz. Itt meg egy csomag pelenka kerül annyiba, mint egy munkásember havi átlagkeresete.

Ilyen környezetben érnek a levelek, így a válaszaim távolinak hangzanak, de mégiscsak egy egyszerűbb világ kiegyensúlyozottabb értékrendje vesz körül, s egy végsőkig nyugodt és megbékélt valláskultúra. A héten a következőt választom, mivel eddig főként női szempontok érvényesültek:

Fiatal férfi összeköltözés előtt áll. Úgy érzi, tiszta lappal kellene indulnia. Ám azt is tudja, ha feltárná barátnője előtt a múltat, az összeroppanna, és valószínűleg szakítana vele, mert kapcsolatuk még nem jutott el a szilárd halmazállapotba. A titok: hónapokkal ezelőtt, amikor még bizonytalan volt, félrelépett. Nem egyszer, és nincs jelentősége. Azóta azonban valami megváltozott benne, és akarja ezt a kapcsolatot, mindennél jobban. Kérdése tehát, amellyel megkeresett: elmondja, vagy ne mondja el a lánynak az igazat?

Természetesen a levél részletesebb és árnyaltabb, de azt nyilván nem közlöm, az alapprobléma a fent vázolt. Ebből már világos annyira, hogy véleményt formálhassatok a kérdésben. Ahogy én látom:

Volt idő, amikor nem hittem az egyén változásának lehetőségében. Ma már hiszek. Ebből következik, hogy ma a válaszom is más lesz, mint volt, vagy lett volna. Alapvetően nem hiszem azt, hogy a kapcsolat minősége változik az együttéléssel, bár kétségtelenül magasabb szintre visz.

Az általam igen nagyra tartott Popper Péter egyik beszélgetésünk alkalmával kifejtette, hogy ilyen helyzetben színt vallani csak arra jó, hogy az ember a saját lelkiismeretén könnyítsen, s a terhet a másikra testálja. Amennyiben a szándékaidon nem változtat, de tudod, hogy a másikat összetörné: ne nyisd ki a hetedik ajtót! – hangzik a bölcs intés. Vagyis lehetnek titkaid, és legyenek is!

De! Milyen kapcsolat épülhet hazugságra? Hogy a nemelmondás az-e, arra mindig csak a két ember között érvényes személyes értelmező szótár adhat választ. Azonban támadási felülettel nekivágni bárminek, nem szerencsés. Ami kiderülhet, az kiderül, és rosszabb, mint elejét venni. Vagy ha nem is, a tudata mindenképp pusztít belülről. Így hangzik egy meglehetősen opportunista érv az igazság mellett.

Most ott tartunk, hogy van két, egymásnak ellentmondó tézisünk, szükséges tehát a szintézis. Kritikus helyzetben sose nyisd ki a hetedik ajtót. A hetedik ajtót csak akkor nyisd ki, ha a kapcsolatban már kialakult a teljes béke és biztonság, ha már nem okozhat annyi kárt. Őszintének kell lenni, de ha az fájdalommal jár, akkor csakis higgadt körülmények között, mert ilyen állapotnak is lennie kell. Különben két viharvert hajótörött áll majd szemben egymással. Ha félted őt, ne hagyj teret az indulatnak. Ha hiszel a változásban, valóban akarod azt az embert, és tudod, hogy boldoggá tehetnéd, de elveszítheted, az ajtót most ne nyisd ki, de azon legyél, hogy olyan helyzetet teremts, olyan feltétlen bizalmat és kötést, hogy biztonsággal kitárhasd mielőbb, mert a kapcsolatot semmi sem ingatja meg. Legalábbis múltbeli tévedés biztosan nem. Az ember esendő.

Az új életet meg kell élni. Az igazságtól ne foszd meg, de időt még adhatsz neki.

Zárójeles véleményem az, hogy az életed igazi társát képtelenség megcsalni. Ahogy megismered, megváltozik a tér, és más időszámítás kezdődik. Fizikailag megbénul kezed-lábad az idegennek már csak a gondolatára is. Hiszen az érzés kizárólagos. Ez igen vagy nem kérdése, és nincs döntetlen.

Mindezt addig, míg egyszer csak dühében férjhez nem ment Spanyolországba, és salsa-táncosnak nem állt.

Főzés közben a minap eszembe jutott egy történet, amelyet évekkel ezelőtt olvastam. Bosszantó, de már nem emlékszem, kitől vagy hol. A lényege azonban megmaradt bennem, bár lehet, hogy a memóriám kissé módosítja: egy asszonynak a főzés jelentette az élete értelmét. Roppant büszke volt a levesére, amelyet évtizedeken keresztül fejlesztgetett tökélyre. Minden vasárnap megfőzte, de már hétfőn azon agyalt, honnan szerzi be hétvégére a hozzávalókat, hol mi friss, mi olcsó, mikor mit zsákmányolhat a hét folyamán. Aztán aznap már hajnalban felkelt, és egész délelőtt főzött, hogy mire délben megjönnek a családtagok, örüljenek. Csakhogy nemigen örült már senki. A gyerekei felnőttek, egyre terhesebbé vált számukra minden vasárnap pontban délben tiszteletüket tenni a szülői háznál. Ezen kívül különös és új szokásokat is felvettek, megváltozott az ízlésük, más és más ínyencségekre kezdett fájni a foguk, s az ő drága, áldozatos leveséért egyre kevésbé mutatkoztak hálásnak. Akkor kifakadt, hogy mit össze nem dolgozott a levesért. Javasolták neki, hogy ne törje magát, pihenjen inkább, szervezzen programot, rendeljenek pizzát, vagy egyszerűen csak dobjon össze egy porlevest. Vérig sértődött, hát ez volt az élete értelme! Aztán egyik héten, amikor mindenki ilyen vagy olyan okból kifolyólag távolmaradását jelentette be, bosszúsan nem főzte meg a levest. Helyette sétált egy nagyot, találkozott a barátaival, majd délután megfőzött egy tasakos levest. Legnagyobb keserűségére, a leves finom volt…

Amikor az ember élete során olyan helyre kerül tartósan, ahol még könyvesbolt sincs, nemhogy mozi, netán színház, azt fogad magába kínjában, amihez csak hozzájut. Így fordulhat elő, hogy olyan könyveket olvas, olyan filmeket néz, amiket előzőleg kizárt a látóteréből, hogy aztán most rájöjjön, előítélete olykor tévedés volt. Megnéztem például életem első vámpíros filmjét, a Harry Potter vetélytársaként aposztrofált Alkonyatot (az eredeti cím Twighlight, elég jellegtelen a magyar fordítás), hogy azt tapasztaljam, milyen jól elszórakoztat. Mindamellett, hogy rettenetesen evidensre és közhelyesre egyszerűsítették a dramaturgiát – az eredeti Stephenie Meyer művet nem ismerem – mégiscsak ott pulzál a történetben valami marasztaló, amitől még a műfaj ellensége is végignézi. És bár némely kritika kifogásolja, hogy túlságosan kidolgozott a romantikus szál, miközben szegényes a vámpírkrónika kifejtése, nekem ez kifejezetten tetszik. Valóban szinte a végletekig feszített a szerelmi beteljesülés (az első részben), de nincsenek benne szentimentalista túlzások, és szép az íve, visz magával. S azt, hogy nem merül bele túlságosan a vámpírsztoriba, egyenesen jól teszi, mert egyrészt kell hagyni valamit a második részre is, másrészt így kerettörténetté válik mindössze, a lényeg két világ szerelmi fúziója, és azok számára is érdekes lehet, akik nem csak azért ülnek be a moziba, hogy kiszívják a nyakukat. A tiniszereplőkkel semmi gond (Kristen Stewart kellően éteri, kellően halovány, Robert Pattinsonnak pedig jó a sminkje!). Sajnos a második részt (Újhold) is megnéztem, annak ellenére, hogy az elsőben felbukkant, de dolgavégzetlenül durcásan elcammogó mafla indiánfiúval plakátolják, aki ezúttal férfiasabb séróval, műizmokkal virít, dolga bevégzését ígérő szempárral. Jó irány lehetett volna a visszavágó klán, csalódás volt. Elvarratlan szálak és műkonfliktusok röpködnek, a főszereplő vámpírfiú nyálas lett, feszültség zéró, teljes a káosz. És a mafla farkassá változik ugyan, még mindig csak ígéri, hogy lecsap, de ugyanolyan durcásan távozik a színről, és nem övé a zárójelenet.

A nyakatekert magyar cím alatt futó Egyszerűen bonyolult (It’s Complicated), bár hoz néhány kötelező jelenetet, mégiscsak a maga műfajának briliáns terméke, igazi szombat esti relaxfilm. (A film, a forgatókönyv és a színészek is jelölést kaptak idén Bafta- vagy Golden Globe díjra.) Meryl Streep annyira egyértelműen ragyogó színésznő, hogy méltatni szinte már illetlenség. Számomra remekmű a nő, akár itt, akár a szintén tavalyi Julie & Juliában, akárhol, bármit vagy bárkit is öltsön magára. Bár megjegyzem, Alec Baldwin azért sokkal jobban áll neki, mint Steve Martin. Még ha ex is…

Mielőtt bárki gondatlansággal vádolna, hogy felkészületlenül vágtam a trópusoknak, és csak másfél méteres, csirkeevő gyíkokat bámulok a kertben (fotó majd máskor), elárulom, hogy a hátizsákban lapul egy Kindle, csakhogy az itteni szisztémával inkompatibilis, így nem működik. De azért a barátok jóvoltából eljut hozzánk egy-egy könyv, ajánlani is tudok hát. Nagy örömömre a Norannál tavaly megjelent a Huszadik századi román novellák antológiakötet a Modern Dekameron sorozatban, valóban a legjobb román szerzők legjelentősebb műveivel, amelyek egy kicsit közelebb hozzák annak a világnak a miszticizmusát, amelyet oly kevesen ismernek igazán. Klasszikusok és modernek egyaránt helyet kapnak a válogatásban, köztük a kedvenc Mircea Eliadém, de nem ő az egyetlen nemzetközi román elme. A kötet minőségi kikapcsolódást nyújt, hiszen a román irodalom a „Balkán” igen figyelemreméltó kincse.

És amit éppen csak elkezdtem, de meglehetősen különleges hangulatot és világot teremt már rögtön az elején, a húsz legtehetségesebb fiatal angol író közé beválasztott David Mitchell regénye, a Szellemírók. Kilenc ember, kilenc sors, kilenc világ – rejtélyes hálóban. Már-már kissé horrorisztikus is. Ha nem kapom meg ajándékba, sosem tudom meg például, mennyire azonosulhat egy terrorista a gyűlöletével, mennyire jogosnak érzi tettét, milyen szentnek a küldetést, milyen hithűnek önmagát. Ijesztő is olvasni, de közben meg kifordult nézőpontból tárul eléd a világ.

A Da Vinci-kódot regényformában nem olvastam el soha. Általában a túl zajos ajánló nem hajt a könyvesboltba (sokkal jobban szeretem magam kihalászni a könyveimet), és mert műfajilag nem kedvelem a krisztustörténetek fiktív feldolgozását. Bár tömegeket vonzott be, számomra túl hatásvadász. Most viszont 2006-ból idekerült a moziváltozat a dzsungelbe, és belefért. Nem csalódtam, ugyanazt hozta, amit vártam: semmit. Tom Hanks, Audrey Tautou és még Jean Reno is dolgoztak ugyan, a cselekményszál igen lebutított krimiként hatott. Arcodba tolulnak evidenciák, és elnagyoltak a bonyodalmak. A történelmi magyarázatok lehetnek igazán érdekesek a könyvben, amely minden bizonnyal nagyobb formátumú alkotás, mint a film, de ez a vásznon csak holmi összevágott képregény-látomás.

A katasztrófafilmek ugyanennyire nem nekem készülnek. Azt tudjuk, hogy halálra vagyunk ítélve, de úgy reméljük, a világvégével majd későbbi generációknak kell csak szembesülniük, semmiképpen sem a gyerekeinknek. Ám a maják ősi naptárában a 2012-es szám elég ijesztően néz ki… Ezt az egészen friss filmet semmiképpen sem ajánlom gyenge idegzetűeknek. Még John Cusack miatt sem, mert ez nem Pop, csajok satöbbi, s a rettegett meteor becsapódik. Ezzel szemben a 300 címet viselő 2007-es történelmi film igazi élmény Leonidas spártai király és háromszáz katonája legendás küzdelméről és állhatatosságáról, hűségről, árulásról, a spártai nők hatalmáról és tisztességéről, a Taigetosz filozófiájáról, s az igazi hírnévről.

Férjem és a dzsungel nemcsak a világot, a sci-fi és a fantasy irodalmát is megnyitották előttem. A műfaj abszolút élménye az Avatar (Golden Globe díj a legjobb filmnek és rendezőnek, Bafta a legjobb látványnak és vizuális effekteknek, számtalan Oscar-jelölés). Természetesen nem itt láttuk 3D-ben, hanem még a megjelenéskor elcsíptük, az indulásunk előtt. James Cameron megmutatta, miért érdemes még mindig moziba járni. És hogy az agy, az akarat és a képzelet miként győzi le a testet. Mindenkor. Ott vagy, benne vagy, vele vagy, kivédhetetlenül. És működésbe lép az oly ritka újdonság-mechanizmus.

Néhány évvel ezelőtt azt írtam itt a blogon, hogy nem én vagyok az a nő, aki kifekszik a placcra naphosszat. Aztán Valaki fennakadt ezen a mondaton, és megjósolta, hogy szavamon fog. Nem akartam elhinni, aztán most meg kevés jobb dolgot tudok elképzelni annál, mint heverni egy szörfbárban, a háttérben halkan valami lounge zene szól, és a hullámokat hallgatva nézni a végtelen vizet. Eszembe jut egy vita, aminek a végén hozzám vágták, hogy engem csak Nietzsche érdekel. Nyilván, mert akkor még nem tudtam, hogy létezhet nála jobb is.

Egyébként azt, hogy unja a banánt, volt gimnáziumi tanárkolléganőm mondogatta bosszúsan, valahányszor egy lucskos őszi napon kirohant az érettségizendő osztályból a duplaangolt követően, és elindult kőbányai albérlete felé. Mindezt addig, míg egyszer csak dühében férjhez nem ment Spanyolországba, és salsa-táncosnak nem állt.

... a boldogságtól már írni sem akarok.

A szülővé válás pillanatától az élet abszolút értéke a Gyermek, akit a világra hoztál, és akiért felelősséggel tartozol, mindhalálig. Tervezgeted és vágysz rá, és előkészíted a kiságyát, a szobáját, a kelengyéjét, kitalálod a nevét, és tudod, hogy szeretni fogod, de hogy mennyire az életed középpontja lesz, hogy mennyire sérülékennyé válsz Általa, hogy mit jelent majd a jelenléte, az érintése, a mosolya, az illata, minderről fogalmad sincs.

Ahogy életet adsz Neki, úgy ad Ő is új életet neked. Új világot, új érzéseket. Ma már el sem tudom képzelni mindazt, amit régen írtam, és azt sem, hogy miként is írhattam bármit is, úgy, hogy nem birtokoltam ennek ismeretét. Mert ez után mást jelent már a házasság fogalma, a hűségé, a felelősségé, a válásé, mindené.

Életem legnehezebb hetén vagyok túl. Először betegedett meg a Kislányom. Nagy fájdalmakkal, magas lázzal járó vírusos fertőzést kapott el a homokozóban játszadozó európai gyerekektől, akiknek szülei elfelejtettek szólni, hogy mindkét gyerekük egy hét súlyos szenvedés után éppen lábadozik.

Hiába óvtam hát, mások felelőtlenségétől mégsem tudtam megvédeni.

Valaha tapasztalt összes kínomat felülírja görcsöktől meggyötört Gyermekem sírása, ahogy a mindig mosolygó és mindig barátságos kicsi arc eltorzul, és erőtlenül esik vissza a párnájára. Mert nem tudsz segíteni. Szeretni tudod csak, a végtelenségig nagyon, és a kezét fogva virrasztani, és halkan dúdolva nyugtatgatni. És nézni, ahogy ereje megfogyott, de beléd vetett bizalma nem. Nézni, ahogy várja, hogy segíts, de tehetetlen vagy.

A felnőtt legalább tudja, miért szenved, a Kisbaba nem érti.

Vérvételre rohanás szívszakadva, karodon a beteg Gyermekkel, csak a helyiek engednek szó nélkül előre, az életörömöket a trópusokon hajtó, életerős, európai férfiak soha. S a patikákban ugyan nem kapható probiotikum, a kókusztejben minden jótékony hatóanyag megtalálható. Kiszaladok a ház elé, a helyiek rögtön vágnak nekem egyet a fáról, meglékelik, s kész is az orvosság.

Hogy is van a mondóka: török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja?

S most, hogy nevet újra, a boldogságtól már írni sem akarok.

A mangóárus hétköznapja képekben

Pelenkavadászat közben, szociológiai okokból egy helyi celebritásújságot (!) teszek a kosaramba. Elsőre olyannak tűnik, mint egy farsangi különszám. Ám hamar konstatálom, normál kiadvány. Csakhogy mindenki nagyon mosolyog, mindenki nagyon színes ruhát visel, és mindenki a keresztnevén szerepel. Teljes mértékben hiányzik a pletykarovat, a cikizés, mint jól bevált honi műfaj, gyakorlatilag nem létezik. Nincs „legrosszabbul öltözött” rovat, nincsenek egetrengető szenzációk. A hír egy iskola megnyitója, a képeken számtalan ismeretlen arc. Mindennapi emberek. Az a fajta újságírói stílus, amelyet mi szoktunk meg, kulturális melléktermék.

Természetesen ezt a hetet Colombóban töltjük, a faluban nemigen jár a posta. Szokványos, a háború meg a választások után, ha minden utcasarkon fegyveres őrök ellenőrzik az útleveled. Különösen, ha az „előkelő” zónába lépsz, ahol a szállodák sorakoznak. Itt aztán ki lehet harapni egy falatka civilizációt is.

Thaiföldön született magyar Gyermekem Sri Lanka fővárosában kambodzsai babahordozóból szemléli a világot mérhetetlen érdeklődéssel. Mert hát az valami csudálatos hely. Minden egyes nap az utcán más és más bőrszínt öltő arcok mosolyognak rá rendületlenül, ha valaki világra nyitott szemléletben nevelkedik, hát az Ő. A „bye-bye!” első szavai közt szerepel. Egymás kezét szorongató férfiak, turbános férfiak, szoknyás férfiak, csadoros asszonyok, szárit viselő asszonyok, színesre maszkírozott lányok, fülükben-orrukban-szájukban óriásékszerekkel mind a kezüket nyújtják, az érintés magától értetődő üdvözlési forma errefelé. (Aggódós anyukáknak nem való.)

És ami Sophie számára a legérdekesebb: mindannyian kézzel esznek, akárcsak Ő! Még a rizst is, a tükörtojást, a pörköltszerű húsféléket is! Még a legelőkelőbb helyeken, a legelőkelőbb ruházatúak is. A villát csak kényszerhelyzetben használják, ha nincs lehetőségük mosakodni. Furamódon evés után rendezettebben hagyják maguk után az asztalt, mint sok helyen Európában. Ennek némiképp ellentmond, és a rejtélyt még nem fejtettem meg, hogy az utcákon sehol egy kuka.

Enyhébb ellentmondás az is, hogy bár mindenki nagyon kedves, ha férfiként udvarolsz egy helyi nőnek, azonban rövidesen nem veszed feleségül, szó nélkül levágják a fejedet. Más vidék, más hagyományok érvényesülnek, kirándulás előtt érdemes hát tájékozódni. Mert akkor az embernek szeme se rebben az alábbi párbeszédet hallva.

„Ó, milyen édes kislány. Hogy hívják?” – kérdezem az asszonyt, aki Kislányom korabeli babát tart a karján.

„Jaj, nem tudom, nem az enyém. A bátyámé,” – így a nő – „az enyémek ott játszanak” – mutat vagy fél tucat gyerekre a közelben.

Aztán megkérdezi, hová valósiak vagyunk, és amikor meghallja, együttérzően csóválja a fejét:

„Hungary no good. Three months hot, nine months cold. Sri Lanka good weather” – teszi hozzá elégedetten.

És Sri Lanka lakosai elégedettek. Nem pusztulnak bele a munkába, a Nemzeti Bizalom Bankjába járnak, és szinte minden tengerparti teraszon erőteljes kenderszag szálldos, a választási kampányuk pedig már abszolút amerikai stílben zajlik. Az elnök-aspiráns fehérre sikált fogazattal nagytotálban vigyorog az útszéli óriásplakátokon, hol kisgyereket tartva a karján, hol idős embert támogatva, hol pedig joggingosan kocogva a pálmafák alatt. (Az iskolázott szingalézek pedig presztízsből egymás közt is angolul kommunikálnak, nem az anyanyelvükön.)

És mégis igaz a David Bowie-dal: „This is not America!”

A mangóárus hétköznapja - három képben

Indul a reggel a tsunami-sújtotta kis tengerparti házban.


Kijárat a végtelenbe.


Napvégi pihenőzug a kert egyik sarkában. (Szomszéd nem zavar, gázszláma nincs.)

...ha az ember megteremti belül, amit kívül keres, szinte bárhol képes élni a világban.

A gyógyszertár olyan félig szabadtéri sátorforma, és részben vegyesbolt. Szúnyogriasztó krémet szeretnék a Bébinek, magyarázom. A patikus asszony sajnálkozik: nincs semmi ilyesmi a faluban, esetleg csak a közeli városban. Az előttem ácsorgó szingaléz férfi, aki érkezésemkor a patikus asszonnyal csevegett, hirtelen előrenyomul, átnyúl a pulton, kinyit egy fiókot, abból kis üvegcsét ránt elő, felbontja, tartalmát a tenyerébe önti, és már kenegetné is vele karomban nézelődő Kislányomat. Ez jó lesz, mondogatja. Vonakodva megveszem. Otthon kiderítem, citronella olaj, természetes szúnyogriasztó, kisbabákra sem veszélyes.

Az élet a faluban semmiben sem hasonlít ahhoz, amit megszoktam. Illetve leginkább gyerekkorom kommunista élményeit hozza elő, amikor a boltok polcai üresen álltak, mindenki harcra készen várta az árut¸ és amennyit csak lehetett, felvásárolt belőle. Elsőre riasztónak tűnhet, de ez az életforma sok mindenre megtanít.

Kevéssel is be lehet érni. Természetes alapanyagokból szinte bármi előállítható házilag. A választék hiánya rengeteg vásárlásra tékozolt időt szabadít fel. Az élet leegyszerűsödik, nincs feszültség, szinte csak a puszta életöröm marad. A helyiek kedvesek, közvetlenek, mosolygósak, s mivel még nem fertőzte meg őket az Ázsia turistásabb részein már meghonosodott üzleti szellem, őszinték is. Többnyire nem tudják, hogy máshogy is lehetne élni, elégedettek a sorsukkal. Hét közben dolgoznak, de igen ráérősen. Vasárnaponként pedig legjobb ruhájukat felöltve, a helyi lányok napernyős sétát tesznek az árusok bódéinál. Ám a helyi fiúkra itt leginkább idősödő, magányos európai nők és férfiak tartanak igényt, bár sokkal diszkrétebben, mint például a lányokra Thaiföldön.

A tavaly annyira megszokott-megszeretett gyümölcsös asszonyok nem tolják a szekeret, a csirkés ember sem érkezik, levest se hoznak. A masszőrök sem válogatnak öreg és fiatal lábak között. Neked kell felkutatnod, mihez hol lehet hozzájutni. És leginkább nem lehet, de azért létezik helyette alternatív megoldás. És bele lehet jönni. Mindenképpen érdekes szakasza életünknek. Az egyetlen termék, amely feltűnően, már-már hivalkodóan kapható mindenütt, felülmúlhatatlan választékban, minden utcasarkon, de patikában-zöldségesnél-halasnál-gyümölcsösnél egyaránt, az a seprű. Hosszú, sudár, tömzsi, vaskos, szerteágazó, vékonyszálú, legyezőszerű. És ennek megfelelően, amit leginkább űznek a helyiek, az a sepregetés. Minden egyes nap több órát sepregetnek a házuk táján, már-már olyan hévvel, hogy azt kell hinnem, ez a lokális szenvedély. Bár kétségtelenül, eme tevékenység fontos szocializációs szereppel is bír, hiszen ez alatt azért be lehet kukkantani a szomszéd ablakán is, amely rendszerint tárva nyitva áll. (Fura módon, amit szintén mindenütt árulnak, az a mobiltelefon feltöltőkártya. Hagyomány és modernizmus a sarki fűszeresnél.)

A szegénység általános, azonban különösen szemet szúr az itt élő emberek önérzete, tartása, büszkesége. Míg a thaiok megalázkodnak, ám ahogy elfordul a német turista, eltorzul a fejük, és konfliktushelyzetben zavartan vihorásznak, addig a szingalézek emelt fővel, nyíltan vállalják nézeteiket. Gyarmati szolgasors edzette őket keménnyé, és elfogadóvá mégis.

A Kicsinő imád itt élni, elbűvöli a sokszínűség, és az itteniek odavannak a gyerekekért. Egészen más típusú külföldiekkel találkozni errefelé, mint mondjuk Thaiföldön, Malajziában vagy éppen Szingapúrban. A nyaralók közül itt főként a „hátizsákosok” fordulnak meg, hiszen gyakorlatilag hiányzik a luxuskategória. De a legtöbben inkább élni jönnek ide.

Egy holland házaspár azért, mert fogyatékos gyereküket félő, hogy Európában különböző speciális intézetekbe kellene hordozniuk, végül mégsem fogadná be a társadalom. Itt a tengerparton homokozva a többi gyerekkel, fel sem tűnik a szindróma, csak az, hogy mennyire boldog gyermek. Egy német pár vallja, hogy otthon szerényen, itt azonban milliomosként él, stresszmentesen. Egy ausztráliai fekete masszőrlány kalandvágyból. A szörfös fiatalok a végtelenségért. A skót vállalkozó a csendért. A debreceni asztalos a nyugalomért.

Na de figyelemreméltó az is, persze, hogy míg a debreceni asztalos itt szeretne szerzetesnek állni, addig elvált szingaléz felesége Magyarországra készül a könnyebb életért. A beach klubban minden este életek tucatja gyűlik össze mesélni a naplementének. Ilyenkor lehet szembesülni azzal, hány meg hány ember jár-kel békét keresve a világban. A Bahamákon a hurrikán elől, Ausztráliában a cápák elől, itt a tsunami elől, Magyarországon a hülyeség elől kell menekülni. Végül is, ha az ember megteremti belül, amit kívül keres, szinte bárhol képes élni a világban.

Kisvárosi strandolás

A szingalézek, a thaiokkal ellentétben, fürdenek a saját tengerükben.

A zsibvásár közepén a holland ingatlanügynök rapid mozdulattal magához ragad egy csomag pelenkát a polcról, szakértő mozdulattal rést szakít fel a csomagoláson, és beledugja az ujját.

A zsibvásár közepén a holland ingatlanügynök rapid mozdulattal magához ragad egy csomag pelenkát a polcról, szakértő mozdulattal rést szakít fel a csomagoláson, és beledugja az ujját. Majd szemét lehunyva hosszasan és mélyen tapogatja, sőt ízlelgeti a benn rejlő pelenka textúráját. Az eladó asszony riadt-szótlanul tűr, megrökönyödve követem az előttem zajló eseményeket. „Jó minőség” – bólogat a nő. (Itt a bólogatás tagadó fejrázásban nyilvánul meg.) „Ezek azt hiszik, hogy ez jó, – jelenti ki mindentudóan a holland ingatlanügynök – de mi, európaiak, pontosan tudjuk, hogy ez szart sem ér.”

A holland ingatlanügynök öt éve él itt (beépült, neje boldogórás koktélkeverő a helyi pultnál), szeret itt élni, két gyerek apja, egyébként kedves ember, nyilván nem sértő szándékkal adott hangot gondolatainak. Hanem azzal az európai természetességgel, amely alanyi felsőbbrendűséget tulajdonít önmagának. Én ennyire nem vagyok pelenka-kéjelgő, de egy hét után azért hívtam fel, mert nem találtam sehol bébitermékeket, a hazai tartalékaim pedig már kezdtek apadni.

Lelkesen ecsetelte miként kell itt állandóan résen lenni, lesni a szállítmányt, ugyanis ritkán futnak be a termékek, kevés érkezik, és azonnal elfogy. Ők havonta a fővárosba utaznak (100 km, de az útviszonyok miatt 4 óra autóút, gyerekkel 5) bevásárolni. Érdemes jóban lenni a bolt- menedzserrel, olykor rácsörögni, hogy jött-e már áru, és ha igen, rohanni. Bírni, marni. Gyűjtögető életforma.

Alapvetően nem az a fennakadás, hogy nincsenek bébiételek, hanem, hogy azon európai zöldségeket sem árulják errefelé, amelyekből a Bébi főzelékei készülnek. A holland ingatlanügynök mutatott sikátorokat, ahol előfordulhat paradicsom, spenót, akár karfiol is, de csak péntekenként. És ha nincs ünnep. De szinte minden második héten az van.

Egy hét sikertelen csirkemell-vadászat után, sikerült az út szélén csirkecombot beszerezni a Bébinek. Csirkemell állítólag két hét múlva lesz másutt. Viszont valahonnan importáltak egy darab óriási karácsonyi pulykát, azt viszont, mivel csak egészben eladó, még senki sem vette meg, hetek óta kirakatban díszeleg. Spenót iránti érdeklődésemre, egy helyi férfi elrohant azzal, hogy várjam meg. Negyedóra múlva érkezik valami megfejthetetlen, zöld óriáslevelekkel, mondván, hogy ez iszonyú drága, mert csak speciális igényekre vágja ki egy szomszédos ház kertjéből.

Be kell látni, hogy Ázsia és Ázsia közt óriási különbségek vannak. Tavaly a civilizáció és fogyasztói társadalom pressziója elől menekültünk, de csak Sri Lankán – ahol még égbe meredeznek a tsunami és a polgárháború pusztításainak romjai – léteznek igazán és valóban ilyen állapotok. Thaiföldön azért be lehet ugrani egy fodrászhoz a parton, lehetett venni egy arckrémet a közeli áruházban, csirke is volt meg zöldség is dögivel. Voltak járdák, ahol sétálni lehetett, tiszták voltak az utak, kiépített a tengerpart. Az maga volt a civilizáció. Még akkor is, ha őserdő is volt a búvóknak. De onnan ki lehetett jönni. Itt nem lehet. Nincs hova. És csak itt érzem, hogy van mit levetkőznöm a fogyasztói társadalom rám pakolt rétegeiből, amikor rájövök, hogy oly természetességgel szaladtam ki az őserdőből egy szempillaspirálért, hogy fel se tűnt. Itt azonban érdekes lesz megtanulni a teljes lemondást, ami az ilyen kellékeket illeti. De legyűrni a komforthiányt is, ami például abban nyilvánul meg, hogy egyetlen napernyő sincs a parton (kisbabával kritikus kérdés). Thaiföldön persze tele volt, igaz, hogy fejenként kábé ötszáz forintnak megfelelő összegért lehetett csak igénybe venni pár órára. Itt még természetesek, ösztönösek a helyiek, az árusok nem tukmálnak rád semmit, nem is igen van nekik mit. És persze, az sincs nagyon kinek, főszezonban maroknyi turista. Ennek megfelelően árat sem igen kérnek érte.

Ez hát az úttörő-sors. Az első napokban pánikban törtem ki, a higiéniai körülmények és a Baba ellátása fölötti aggodalmamban, hiába mutogatta a Férj bőszen a vadpartot. „Mit érdekel engem a táj, ha éhes a Gyermek!” De itt is vannak gyerekek, valahogy életben maradnak, az enyém is vidámkodik a meztelenségben, és mindenkivel kokettál, miközben az anyja sopánkodik. Majd rohanunk mi is, ha jön a pelenka-transzport. Küzdeni kell itt is, csak másért, másként. (Itt befele élsz, kifelé küzdesz. Otthon viszont az ember kifele él, befelé küzd. Bár a küzdelem életerő, nem ugyanaz.) Át kell kapcsolnom az agyam az újfajta életszemléletre.  A valódi csendnek, nyugalomnak és természeti életnek ez az ára.

Újabb út, újabb pakolás, újabb repterek. Három bőrönd, három élet, semmi túlsúly. Télből nyárba, nyárból télbe, mindennapjaink. Valamit mindig elviszünk, valami mindig itt marad, visszavonhatatlanul.

S ahogy a taxi kifut utcánkból, az elém táruló városkép minden egyes kockájában a múlttól búcsúzom. Ez a park, nem messze az iskolaudvartól, ez a pad, ahol évekkel ezelőtt megtudtam, hogy egy osztály engem szeretne osztályfőnöknek. És tovább egy másik, ahol rá alig egy évre váratlanul rám ugrottak, felhasítva intimitásom burkát, letépve ruhám-táskám, nem hagyva mást az újraeszmélésnek, csak Kundera Halhatatlanságát. Igaz, a borítóját szétszaggatták, de a sorokat visszadobták. És akkor ért véget egy fejezet. És kezdődött el egy új.

Mit hagytam ott, mit vittem? S most mit hagyok itt, mit viszek? Furfangos taxis, tudja a reptérre a járást, hogy kiérjen az utas, ha áll is a hajnali Budapest, kis utcákon kacskaringózik. Az ablakon át újabb ökölcsapás, mi betalál. Hajnali kelések, villamosozások, elvétett választások korából. A rádió székhelye. Majd egy plakát, könyváruházat hirdet. Sok évem, munkám. Gondolataim, cikkeim, rovatom, könyvjelző. Estéim, katapult, beszélgetéssorozatok, előadások, közönségtalálkozók. Éjszakáim, pódium, tévéműsor. Fél számmal kisebb cipők. Két számmal nagyobb frizurák.

Aztán az egyetem épülete, kertje, reményévek. A ronggyá olvasott könyvtár. A nyelviskola, ahol vizsgaidőszakban, szünidőben, órák előtt és órák után, hétvégén és hétköznap, tizenkilenctől huszonnégyig nagykorút játszottam, bementem, leadtam, számon kértem, vizsgáztattam, aláírtam vagy éppen nem írtam alá. Gyerekek és felnőttek, kezdők és haladók, kommunikatív és tesztcentrikus, voltam már mosolygép.

És végül, messze mindentől, túl a külvároson, az első lakás, ahol laktam, amikor jöttem, először, szintén messziről. És most, még távolabb, mi vár ránk, boldog jövőkezdés, Sri Lanka?

A dzsungellel, a házzal, s majmokkal a kertben egy egyszerűbb élet is?

„Azoknak írok, akiket megtaposott a fekete ökör.”

Évzáró-összegző könyvként idén Paul Auster Máról holnapra című művét ajánlom. Mivel önéletrajzról van szó, ezúttal nem klasszikus recenzió formájában. A könyvből idézett részleteket úgy válogattam, hogy kövessék az életrajz logikai ívét, fázisait, felismeréseit. Nem kell hozzáfűznöm sokat, olvasva tökéletesen értitek majd, miért. A korai kudarcok krónikája alcímet viselő alkotás valójában egy elismert író kudarckönyve, hiszen amikor 1997-ben megjelent, Auster már kilépett a kudarcsorozatból, de mégsem a beérkezett író attitűdjével ír, hanem hiteles hangon szól az akkorból, s a történetet nem futtatja ki a sikerig, csak az indulás nehézségeit érzékelteti. Kellenek a kudarcok is a továbblépéshez. Az író, költő, esszéista, műfordító Auster korán eldöntötte, hogy igazán csak az írás érdekli, mindenek ellenére a saját útját járja, és semmilyen irányzatot nem követ. Ezzel, mint mondja, egyidejűleg a pénztelenség útjára is lépett, amely úton persze felbukkannak a már ismert austeri karakterek, a hatvanas-hetvenes évek New York-i és párizsi szellemi életének szereplői. Visszaigazolás mindazoknak, akik nem akarnak írni.

Hacsak nem mosolyognak rád az istenek (és jaj, annak, aki erre alapoz), a munkádból sosem élsz meg, tehát, ha tetőt akarsz a fejed fölé és ennivalót az asztalra, bele kell törődnöd, hogy valami más munkából fizeted a számlákat. (Így vall az írói létről, küzdelmeiről, nélkülözéséről.)

Élvezte a fogyasztói társadalom rituáléit, s mint oly sok amerikai előtte és utána, a vásárlásban önkifejezési formát talált, melyet olykor művészi szintre emelt. A boltba való belépés alkímiai folyamat kezdetét jelentette, mely a kasszát mágikus, átváltoztató erővel ruházta fel. Kifejezhetetlen vágyak, megfoghatatlan szükségletek és elmondhatatlan óhajok haladtak keresztül a pénzes ládikán, és jutottak ki valós dolgok, tapintható tárgyak formájában, melyeket ténylegesen kézbe lehetett fogni. (Anyja vásárlási szokásairól, ami apjával való házasságának bukását is előidézte.)

… belső emigráns lettem, száműzött a saját otthonomban. (…) Nem, nem muszáj lenyelned a dogmát, amit annyira le akarnak nyomni a torkodon. (…) Az amerikai élet üdesége, örömtelen őszintesége csupán látszat, lagymatag reklámfogás. (…) Arra tanítanak minket, hogy higgyünk a „szabadságot és igazságot mindenkinek” deklamációban, pedig a valóságban a szabadság és az igazság gyakran egymás ellen játszanak. (Hazájáról, és a korról, amelyben él.)

Hittem magamban, és mégsem bíztam magamban. Bátor voltam és félénk, könnyű-léptű és ügyetlen, céltudatos és ösztönös – az ellentmondás szellemének két lábon járó, lélegző szobra. Az életem épp csak elkezdődött, és én máris egyszerre két irányba indultam. (Kamaszkori indulásáról.)

Volt valami kényszeres a sétáimban, kielégíthetetlen vágy portyázni, kísértetként sodródni idegenek közt, és két hét elteltével az utcák átalakultak teljesen személyessé, saját belső területem térképévé. (…) Valami fontos dolog történt ott velem, de sosem tudtam pontosan megmondani micsoda. Valami rettenetes, azt hiszem, misztikus találkozás a saját mélységeimmel, mintha azoknak a napoknak a magányában bámultam volna a sötétségbe, és akkor először pillantottam volna meg önmagam. (Fiatalkora dublini időszakáról.)

… ezek a kirándulások a világ holtágaiba és pöcegödreibe mindig szolgáltak érdekes felfedezéssel, olyasmire tanítottak, amire nem is számítottam. (…) Nem mondom, hogy bizsergetett az öröm, amikor vécét pucoltam és koszos zoknit szedtem össze, de miután belejöttem, a munka hihetetlenül könnyű lett. (…) Nem deríti fel az ember lelkét, amikor munkatársa a kávéja fölött a dél-afrikai apartheidet védi („azok aztán tudják, hogyan kell bánni a niggerekkel”)… Talán ki akartam magam billenteni az egyensúlyból. Vagy egyszerűen csak látni akartam, hogy meg tudom-e csinálni, ki tudok-e tartani egymagam egy olyan világban, amibe nem tartozom bele. (A legkülönfélébb alkalmi munkáiról.)

Ha most visszatekintek azokra a napokra, töredékekben látom magam. Sok csatát vívtam egy időben, széles területen szóródtam szét, énem minden része más angyallal birkózott, más sugallattal, más elképzeléssel arról, ki is vagyok. Ez ahhoz vezetett, hogy néha olyasmit cselekedtem, ami alapvetően nem passzolt a jellememhez. Olyasvalakivé váltam, aki nem én voltam, időnként belebújtam más bőrébe, azt képzeltem, hogy újraalkotom önmagam. (Egyetemi éveiről, amikor díjat hoz létre a kudarc jutalmazására, amikor jelmondata az Erzsébet kori költő kijelentése: „Azoknak írok, akiket megtaposott a fekete ökör.”)

A Columbián töltött utolsó két évem alatt mindenféle szabadúszó munkákat elvállaltam, s így szép lassan megkedveltem azt a fajta irodalmi bértollnokságot, amiből harmincéves koromig aztán letartottam magam - és ami a bukásomhoz vezetett. (…) Az életem csakis akkor lehet jó, ha ragaszkodom az álláspontomhoz, ha nem hódolok be. A művészet szent, hívását követni azt jelenti, hogy meghozol minden áldozatot, amit követel tőled, a végsőkig megőrzöd célod tisztaságát. (Behódolás versus meg nem alkuvás.)

Nem akartam mást, mint leülni és írni. (…) Nem akartam én kivándorolni. (…) Csak kellett egy kis tér, hogy levegőhöz jussak, egy kis idő, hogy egyszer s mindenkorra rájöjjek, tényleg az vagyok-e, akinek hiszem magam. (…) Amikor nem volt munkám, munkát kerestem. Amikor volt munkám, azon gondolkodtam, hogy tudnék szerezni még többet. Még a legjobb időkben sem kerestem annyit, hogy biztonságban érezzem magam… Így vagy úgy, de mire 1974 júliusában visszatértem New Yorkba, a nem-írás gondolata teljesen elviselhetetlen lett a számomra. (A párizsi évekről.)

Ne bízz senkiben; ne hagyj nyomot, semmisítsd meg a bizonyítékot. (…) Egyszerűen megszokásból cselekedett, és nem tudtam nem sajnálni őt, mindkettőnket. Ez azt jelentette, hogy a háború mindent elért, a háború mindent megfertőzött. (Vietnam.)

Mint minden rossz döntésemnél életemben, a józan eszem ellen cselekedtem, hagytam, hogy másodlagos szempontok zavarják meg ösztönös megérzéseimet. Ebben az esetben a pénz billentette ki a mérleg nyelvét. Akkor éppen kemény időket éltem, hiába kínlódtam, hogy fizetőképes maradjak, és a Monsieur X ajánlotta összeg annyi gondomat megoldotta volna egy csapásra, hogy bebeszéltem magamnak, a kompromisszum igenis bölcs döntés lenne. (Kompromisszumokról, pénzért vállalt, meggyőződés nélkül végzett munkákról a túlélésért vívott harcban.)

A szellemi élet nála láthatóan nem ütötte a pénzkeresést. Annyira már ismertem magam, hogy tudjam, számomra ez lehetetlen, de most azt is láttam, hogy másoknak nem az. Vannak, akiknek nem kell választani. Nem kell a világot két különböző táborra osztaniuk. Egyszerre élnek mind a két helyen. (Arthur Cohenről, akinek a kiadójában dolgozott néhány hónapig, és arról, hogy számára a pénz és a szellemi élet összeegyeztethetetlen, ám Arthur számára nem az, hiszen a művészetet kereskedelmi vállalkozás szintjére tudta emelni.)

A könyv elvileg fikció volt, de amikor Kosinski ezeket elmesélte, tényként közölte, élete valós eseményeiként adta elő. Ő tudta a különbséget? Nem tudom biztosan, még találgatni sem tudnék, de ha válaszolnom kell, azt mondanám, tudta. Én túl okosnak láttam, nagyon is ismerte magát és a másokra gyakorolt hatását ahhoz, hogy ne élvezze a zűrzavart, amit kreált. Végül is a történetek közös motívuma a megtévesztés volt, hülyére venni az embereket, és abból, ahogy nevetett, amikor elmesélte – mintha kárörvendezne, mintha dagonyázna saját cinizmusában -, úgy éreztem, talán csak játszik velem, bókokkal halmoz el, hogy tesztelje hiszékenységem határait. Talán. Talán nem. (Jerzy Kosinskiről, akinek egyik könyve szerkesztésében segédkezett.)

Ha kicsit más ember vagyok, évekig megmaradok ebben az állásban, de mivel láttam, hogy nem vagyok más, pár hónap után máris kezdtem unni és elvágyódni. Élveztem átnézni az anyagokat, amikről írnom kellett, de nem voltam gyűjtőszellem, sosem sikerült az illő áhítatot és tiszteletet éreznem a tárgyak iránt, amiket árultunk. (Az Ex Librisnél töltött hónapokról.)

Miközben az egyik szekrényben kerestem a fényképeket, Lennon megállt a Robert Motherwell-vászon előtt, ami Arthur íróasztala mellett lógott. Nem volt nagy szám (két egyenes fekete vonal a széles narancssárga háttér előtt), s miután pár pillanatig tanulmányozta, hozzám fordult. – Ez aztán kemény munka lehetett, mi? – A művészvilágot fojtogató sok ájtatosság közepette üdítőnek hatott, hogy ezt mondta. (John Lennonnak a kiadóba tett látogatásáról.)

Az ember elér egy bizonyos pontot az életében, és azt veszi észre, hogy napjait legalább annyira a holtakkal tölti, mit amennyire az élőkkel. (Cohen leukémiája, Kosinski öngyilkossága, Lennon meggyilkolása kapcsán.)

A pénz is rémes volt, s noha könyvről könyvre többet kaptunk, ha órabérre lebontjuk, alig egy-két centtel kereshettünk a minimálbér fölött. A kulcsot a gyorsaság jelentette, úgy ontani a fordításokat, ahogy csak bírjuk, és még levegőt venni se álljunk meg. (…) Ennyi és ennyi oldalt meg kellett csinálni mindennap, és akár volt kedvünk, akár nem, leültünk, és megcsináltuk. Hamburgert sütni ugyanilyen jövedelmező lett volna, de legalább szabadok voltunk, vagy legalábbis azt hittük… (Első feleségével, Lydia Davissel való irodalmi robotolásukról.)

Daniel világrajövetele a legmélyebb boldogság pillanata volt számomra, olyan nagyságrendű esemény, ahogy amikor kis testét megpillantva sírva fakadtam és először öleltem magamhoz, megértettem, hogy a világ megváltozott, hogy egyik létállapotból átkerültem egy másikba. Az apaság volt a választóvonal, a nagy fal a fiatalság és a felnőttkor között, s én immár örökre a másik oldalon ragadtam. (Fia születéséről.)

-         Más szóval – mondta a férfi, végre felismerve, milyen tökfejjel beszél – szart egyet, és most mással akarja lehúzatni a vécén. (Hangzik a válasz eszelősen hajszolt tervére, hogy jogdíjat kapjon kártyajáték-találmánya eladott példányai után.)

Mélyen belül már elfogadtam a vereséget – nemcsak a játékét, nemcsak az üzleti világba tett tessék-lássék kirándulásét, hanem az összes elvemét, a hozzáállásomét a munkához, a pénzhez és az időhöz. Az idő már nem számított. Korábban az íráshoz kellett, de most, hogy már exíró lettem – aki csak azért az elégedettségért ír, hogy összegyűrje és a kukába hajítsa a papírt -, készen álltam feladni a küzdelmet és úgy élni, mint mindenki más. A kilencévnyi szabadúszó nyomorgás kiégetett. (…) Érdekelt bármi, ahol hetente fizettek. (Szabadúszó éveiről, kiégéséről, elvei feladásáról, és a teljes anyagi mélypontról.)

Megint elkezdtem ügynököt keresni, és ezúttal találtam is megfelelőt. Ő elküldte a regényt egy szerkesztőnek az Avon Bookshoz, és három napra rá elfogadták. Csak így, semmi perc alatt. Kétezer dolláros előleget ajánlottak, amit elfogadtam. Se alkudozás, se ellenajánlat, se ravasz tárgyalások. Úgy éreztem, igazolást nyertem, és a részletek már nem is érdekeltek. Miután megfeleztem az előleget az előző kiadóval (ahogy a szerződésben szerepelt), maradt ezer dollárom. Ebből lejött az ügynök tíz százaléka, azaz kerestem összvissz kilencszáz dollárt. Ennyit a pénzért írásról. (Álnéven írt ponyvájáról, „pénzregényéről”, amelyet „idegnyugtatóként” és utolsó reményként pénzszerzés céljából írt, és amit négy évig egy műanyag zsákban őrzött, miután többszörösen elutasították, majd válását követően a zsák tovább költözött vele, hogy egyszer mégiscsak megjelenhessen nyomtatásban, amikor már szinte végképp letett róla.)

És mivel minden lezárás egyben új kezdetet is jelent, régi-új hazám ismét Ázsia, januárban onnan jelentkezem, és elárulom, hogy ezúttal melyik részét fedezzük fel. Szerencsés évkezdést kívánok mindenkinek, és köszönöm az újabb eltelt év közös utazásait.

Többé nem vagyok itt. Soha nem mondtam

amit te mondasz

hogy mondtam. Ám mégis, a test az a hely,

ahol semmi nem hal meg. És minden éjjel

a fák csendjéből, hiszen tudod,

a hangom feléd tart.

(Paul Auster: Fehér éjszakák, Gyukics Gábor fordítása)

„- Mire jó egy ilyen házasság, Martin? – kérdezte hirtelen a nő. (…)

„- Mire jó egy ilyen házasság, Martin? – kérdezte hirtelen a nő. (…)

- Talán arra jó – ötlött hirtelen az eszébe -, hogy amikor az ember hazamegy ebben a pocsék időben, van kinek azt mondania: esik az eső.”

A hét elején még lelkes voltam, és mondatgyűjtésbe kezdtem, olyanokéba, amiken fenn lehet akadni. Esik az eső. Micsoda banális kijelentés, mégis ha úgy, ha akkor hangzik el, egy élettörténettel telítődik. Jelen esetben az unott bíróéval, akit egyszer csak felpezsdít egy tárgyalás után az elvált házaspár nőtagja, de azért nem annyira, hogy lemondjon arról, hogy naponta bejelentse elunt nejének hazamenet, ha esik az eső, mire az ellenkezés nélkül rávágja: kell a földeknek a csapadék. Pedig:

„(…) az egyformaság olyan, mint a halál. Hiszen a halálban minden és mindenki egyforma lesz.” És ez is Klíma, mert még bennem maradt múlt hétről. De aztán elsodort engem is a mindennapi hóesés, a mondatokról megfeledkeztem, s mire beköszöntött a hétvége, már olyan hangulatba keveredtem, hogy szóra sem érdemes.

Este, elcsöndesül a ház. Gép elé ülök, igyekszem összekaparni maradék gondolataim, amikor furcsa zajra figyelek fel. Körbeszimatolok, folyik a víz a plafonból. Felküldöm a Férjem az emeletre, kérje meg őket, bármi is az, zárják el. De a felsőt nem érdekli, nála minden rendben, kiáltja ki a kulcslyukon, még csak körül sem néz. Nálunk már elázott az előszoba, a könyvtárszoba. Két lavórba gyűjtöm a salétromos, sárga löttyöt, és arra gondolok, milyen szerencse, hogy nem a gyerekszoba. Férj újra fel, közös képviselőék dörömbölik az ablakot, hasztalan. Órák múlva, olyan éjféltájt, végre bejut a rendőrség. Bokáig áll a vízben a felső szomszéd, miközben ismételgeti, hogy nála minden rendben. Ami igaz, csak a fürdőszobában felejtette kinyitva a csapot, ám nem akarta megnézni, mert már lefeküdt. Két szobafal tönkrement, felelősség elszáll, biztosító fizet.

Mindenki alszik, aki haragszik, csak abban dolgozik némi erő.

Azért a málőr ellenére, a hét közepén még van annyi kedvem, hogy tovább keressem a mondatokat, de már letettem arról, hogy kifejtsem a Klíma szöveg kapcsán, reprezentatívnak nem nevezhető kutatásom eredményét az emberekről, akik halálban élnek, miközben „esik az eső”.

Nem mondhatok semmit, mert léthazugságban élek, s ha a képetekbe nyomnám, kicsit meghalnátok. Semmi komoly, Hamvas Béla, esküszöm, de tényleg. Minden szobába benyitni, az kíváncsiság vagy átok?

Ez a szerethető vén hülye philiphrothi karakter, Sabbath, aki kifelé hazudik, de befelé azért mégsem, viszont megtalálja a lét elviselhetőségének (számára) egyetlen útját:

„Gyönyörűséges kurvák. (…) amint közeledett a hajó a latin-amerikai kikötőhöz, máris megcsapta az embert az olcsó parfümnek, a kávénak és a puncinak az a kimondhatatlan szaga. (…) egyszer megkérdezte a blackwalli állami kórház egyik pszichiáterét, aki hetente kétszer tartott magánrendelést, mivel kezeli a népet itt fönt a hegyen, mire ő azt válaszolta: „Vérfertőzés, feleségverés, italozás, ebben a sorrendben.”

Még jó is, hogy a hétvégéig nem jutottam el a szövegekkel, ez már elég. Az élet újra elvont az irodalomtól, és ezúttal vadul elborultam én is, ölni tudtam volna, amikor az egyik pékségből azért mentem át egy másikba, mert az eladó kisasszony ráköhögött a kiflikre. De bárcsak maradtam volna ott, vagy leginkább sehol, mert itt meg egy kedves fiatalember, aki előttem állt a sorban, hirtelen és váratlan megfordult, és a babakocsi fölé görnyedve tüsszentett egy ezer kilométerperórásat. Azzal a mozdulattal rántottam el a Gyereket, és kérdeztem rá, hogy legalább influenzás-e. Meglepve konstatálta érdeklődésemet, és bár mit sem változtat a tényeken, eszébe sem jutott elnézést kérni. Kriminológiai esetnek tartom, ha valaki járványidőben nem tartja meg magának a vírusait, és jóérzésmentesen terjeszti, főleg szó szerint védtelen kisbabákra. Nem hogy a zsebkendőjét, de a kezét sem illesztve szájürege bemenetéhez. A hét végére már a legmagasztosabb irodalom sem váltotta ki belőlem a legcsekélyebb érdeklődést sem, azt lestem szüntelen, hogy szabályosan veszi-e a levegőt a Gyermekem.

(Itt eszembe jut múlt heti vitánk a fatalizmusról. A gondosnál is gondosabb szülő vagy. Aztán szembejön valaki az utcán, és rád tüsszent…)

Minek forduljak fennakasztó mondatokért a cseh vagy az amerikai irodalomhoz, amikor itt is akad dögivel. „Nálam minden rendben” – szól a felső lakó, miközben bokáig áll a vízben. „Semmi bajom” – szól a pékkisasszony, és leturházza a kiflidet. Nem beszélve arról, hogy van az a szint, amikor már teljesen mindegy, ki mit mond.

Tiszta az udvar, rendes a ház.

Nem is tudom, lehetne-e manapság másképp létezni, mint fatalistán.

Maupassant ír a „világlátott emberek fatalizmusáról”. Nem is tudom, lehetne-e manapság másképp létezni, mint fatalistán. Ha nem vagyok fatalista, akkor nem tehetek mást, mint szorongani percről percre, hogy vajon nem pont velünk esik meg az ma, ami a hírekben volt tegnap, mert akkor inkább nem megyek többé utcára, a gyerekemet sem viszem sétálni, a férjemnek pedig megtiltom, hogy dolgozni menjen. Ehelyett szájkosár nélkül közlekedem járványidőben, keresztül-kasul szelem a világot repülőn, hajón, biciklin, kígyót-békát eszem, és iszom a fekete-fehér-vörös-tenger vizéből. Tudni akarom, hányféleképp lehet másként élni. Nem idegen életet.

Na persze, egészen csodálatos, ahogy mindenütt életben lehet maradni, miközben az ember meg kőkeményen racionalizál. Mindenre akad magyarázat, szeretetre, gyűlöletre egyaránt. Minél többet látsz a világból, utóbbinak annál kevesebb a helye benned. Egy idő után pedig már nincs több kérdés, csak válaszok vannak.

Elképesztő, milyen eszelősen ragaszkodnak emberek a gyűlöletük tárgyához. És micsoda fölösleges gyűlöleteket tartanak életben. De ez csak kellő távolságból látszik. Pedig valamikor el kell számolnunk. Az életnek, és a halálnak is. Minden különösebb kierkegaardi halálvágy nélkül is, el kell számolnunk. Még akkor is, ha „úgy volt, hogy mindig a másik hal meg, más bolondul meg, mi meg sosem.”

A jelmondat, amit a férjemtől tanulok, így hangzik: „Mindig nagyvonalú légy.” Érzelmi nagyvonalúságra gondol, természetesen. Mert az maga után vonja az összes többit. Talán így nem marad rendezetlen számla hátra.

Ivan Klíma hősei annyira boldogok, hogy a halálra kell gondolniuk. Mert a halál csakis az életféltés pillanatában tűnik annyira ijesztőnek. Vagy éppen azért kell a halálra gondolniuk, mert annyira nyomorultul érzik magukat. De másként gondol a halálra a boldog, mint ahogyan a boldogtalan. Az ellenségre gondolok, hogy távol tartsam, vagy éppen, hogy megidézzem. A gondolat mindenképpen nagyobb erőt ad, mint a nem-gondolat. Bár látszólag a nem-gondolat is adhat erőt, de az csak látszaterő.

Erőt nem a nem-gondolat ad, hanem a gondolat, amelyen úrrá lettél.

Szinte közhely karácsonyra könyvet dobni a piacra, mert elkerülhetetlenül vállalt üzletszaga vagy erőltetett ideológiaszaga lesz. Ezért nem is szeretem a „karácsonyi könyveket”, bár ha szeretném, se igen találnék köztük kedvemre valót. Ilyenkor inkább felkutatok valami örökérvényűt, bár mégsem kőbe vésettet.

Így lesz az idei év könyve számomra a Szerelmes beszélgetések. Ivan Klíma hétköznapiságukban rendkívüli történeteket ábrázol, ezernyi szerelmet, és mindegyiket belülről ábrázolja, magáéként, de mindtől távolságot tartva mégis. Míg a szintén cseh Kundera szerelmei különlegesek, már-már valóban „nevetségesek”, addig Klíma szerelmei a bárki szerelmei, megdöbbentően hétköznapiak, ezáltal megrendítők. (Nem mintha  volna különbség végtére is.) Karakterei kommunikációképtelensége és erőteljes magányérzete kafkai örökség. Mintha törvényszerűen minden szerelemnek véget kellene érnie. De hát Klíma hozza magával második világháborús gyermekkorát, üldözöttségét, mentős-kifutó-utcaseprő múltját is.

Szerelem és halál. E köré épülnek Klíma beszélgetései, mert e kettő elválaszthatatlan. Akárcsak Philip Rothnál. Szerelem elől a halálba, halál elől a szerelembe visz a menekvés.

„Éretlen férfiak többnyire olyan lányokat vettek feleségül, akik olyasvalamire vágytak, amit ők nem tudtak megadni nekik, úgyhogy egy idő múlva törvényszerűen felbukkant a harmadik, és feldúlta azt, ami soha nem állt szilárd lábakon.” Meséli a tapasztalt válóperes bíró. És meglepően sok szerelem végződik a harmadikkal. Azaz jóval előbb véget ér, csak a harmadikkal mondatik ki, de aztán klasszikusan mégsem a harmadikkal kezdődik újra. Valójában azért, mert a „harmadikkal” szemben irreálisan nagy az elvárás, ő felel a teljes kudarcra ítélt családi életért, s ez túlságosan nagy felelősség egyetlen ember számára.

Ajánló helyett ezúttal álljon itt inkább a könyv néhány gondolata:

Mind ugyanúgy végezzük, hát hogy lehetnénk vadidegenek egymásnak?

Érdekes nézet. Hogy a halál összeköti az embereket.

Nem, az embereket a szeretet köti össze, mert az dacol a halállal.

Aki kihívja a halált, az életet káromolja. Jobb a szerelmet kihívni.

Sok minden volt, ami összeköthette őket, felfedezték, hogy reményeik és szorongásaik részben közösek. A szerelembe vetett reményük, a nem-léttől való szorongásuk. A nem-léttől, mely elől nincs menekvés. A közeledésbe vetett reményük, a következményektől való szorongásuk. Persze kérdés, hogy egyáltalán összekötheti-e valami az embert egy másik emberrel. Az irodalomban szokás szerint erre is, arra is lehet bizonyítékot találni: hogy lehetséges az ilyesmi, meg hogy lényegében lehetetlen. A modern irodalom a klasszikussal ellentétben inkább az utóbbi lehetőség felé hajlik. Az ember egyedül van a világban, és egyedülléte feloldhatatlan. Szerette ugyan a modern irodalmat, de ezt a nézetet túl provokatívnak és szkeptikusnak találta. Egyébként a legmodernebb irodalom már nem is foglalkozik efféle problémákkal. Semmiféle problémával nem foglalkozik.

Az emberi szellem nem találhat más egérutat, csak az alkotás aktusát, hogy elkerülje a hétköznapok lélekölő egyhangúságát és azokat a mélységeket, ahová a hétköznapiság támogatta és erősítette sötét erők csábítják.

Hűtlen lehet az ember önmagához?

Mindenkinél hűtlenebb.

A sorsát úgysem kerülheti el az ember. Csak a balgák hiszik, hogy sikerülhet. A balgák szüntelenül csak menekülnek. Vagy támadnak. Vagy tornyot építenek. Azt képzelik, hogy tornyot emelnek, pedig útvesztőt építenek, ahol aztán elpusztulnak.

Mikor, hol és miről szerezhet bizonyosságot az ember?

Mégsem tudott szabadulni attól a meggyőződéstől, hogy a legtöbb válás semmit sem old meg, hogy az emberek a válással önmaguk elől menekülnek, ami elől nincs menekvés, önnön ürességük, arra való képtelenségük elől, hogy megosszák az életüket valaki mással.

Arra gondolt, olyan egyedül van, hogy már ábrándoznia sincs miről.

Mindenkinek megadatik a pillanat, amikor tündökölhet, amikor egy tettel felülemelkedhet önnön kisszerűségén. Ám a pillanat elszáll, és mi történik utána? Mi legyen a következő lépés?

Amióta Kislányom felismeri a személyeket és tárgyakat, és képes megkülönböztetni az idegent az ismerőstől, megjelent a félelemérzete. Ez persze normális fejlődési folyamat ebben a korban, de mégiscsak a tudás hozza magával a félelmet is.

Amiről nem tudunk, attól nem félünk. Mit válasszunk hát: a félelmet vagy a nemtudást?

Nem véletlenül emlegettem múltkor Kafka Kastélyát. Most, hogy újra elővettem, minden idők egyik legkülönösebb könyvének találom. Egyáltalán nem az az érzésem, mintha fikciót olvasnék, számomra az abszurd világ, amelyet feltár, teljes mértékben kortárs realitásként hat. És éppen ettől válik hidegrázóvá.

Utolsó éveinek főműve csak a halála után és rendelkezése ellenére, 1926-ban jelent meg először, és számomra tökéletesen ábrázolja a 2009-es magyarországi viszonyokat. Ma már nemigen akadnak hasonló regényírók, Kafka egészen látomásszerű, kár, hogy sokáig nem értettem igazán.

Egy értékdevalvált kor és világ, agyonszabályozott és mégis kihágásokkal teli, a hivatali hatalom nagyvonalúságnak álcázott önkényuralmával, amely csak a benne élőknek normális, azazhogy inkább szokássá merevült, külső szemlélőnek inkább riasztóan természetellenes. De meddig lehet kívülről szemlélni, és mikortól vagyunk benne mi magunk is? Hol a határ a szemlélődés és a részvétel között?

Az ember nem csak az, ami, hanem amivé magát teszi, véli Sartre, hiszen létállapota a szabadság. Ezért teljes felelősségre ítéltetett önmagáért, ám megkerülheti a saját létéért való felelősséget, mivel rendelkezik az igaztalanság lehetőségével is önmagával szemben. Itt pedig fontos szerepe van a Másvalakihez fűződő viszonynak. Az ember Másvalaki által „tekintve” él, de csak önmagában képes cselekvésébe olvadni, Másvalaki jelenlétében tárggyá merevedik, és ki van szolgáltatva a Másvalaki ítéletének. Ez a híres leselkedő-elmélet. A leselkedő kíváncsiságában én-tudat nélkül feloldódik tettében. Ám ő is Másvalaki által megpillantva ébred rá, hogy maga is csak leselkedő. Vagyis önmagunk megismeréséhez szükséges a másik. A másoknak való kiszolgáltatottság pedig tudatossággal győzhető le. Az ember tehát megtapasztalhatja saját személyes létét, ha nem válik mássá. 

Aki behódol, előre juthat, vagyis italt mérhet az urak ivójában, aki ellenáll, annak vége. Büntetés ugyan nincs, csak néma blokkolás, és minden út bezárul előtte. Kapcsolatok, hatalom, várakozás, őrök, kihallgatások, elveszett akták, visszaélés. Nagyjából ezek az örökérvényű kulcsszavak. Ebben a világban a barátság nem konstans elem, sokkal inkább közvélemény-függő. A pusztulásfalu és eltorzult lakói világában igen súlyos következményekkel jár, ha egy nő elutasít egy kastélybeli mindenható hivatalnokot. Semmi konkrétumot nem tudunk ugyan, de a suttogó propaganda áthatolhatatlan erejű ítéletet hordoz.

Szegény K. is, akárcsak a többi kafkai hős, a végső igazságot keresi, ám rátalálni képtelenség. Az igazság vagy nem is létezik, vagy az ember annyira elcsigázott és fásult lesz a hiábavaló küzdelemben, hogy a kritikus pillanatban már csak aludni képes. És olyan elementáris erővel rántja magával az olvasót is a kilátástalanságba, hogy alig futja védekezésre a steril könyvtárszobában.

Kafka szenvedett magánya miatt, bár ő maga választotta. Eljegyzését kétszer is felbontotta, az írói hivatást helyezve előtérbe. Későbbi betegségét ezért büntetésként élte meg, hiszen disszonanciában élt önmagával. Nappal lelkiismeretes hivatalnokként dolgozott, éjszaka viszont látomásai elől az írásba menekült fő erkölcsi felelősségét a világ megismerésében látva.

Bár Kafkát leginkább az expresszionizmushoz kötik, mégis elszigetelt életmű az övé. Igazi jelentőségét csak halála után ismerték föl. Írásaiban kirajzolódik a magányos, huszadik századi ember képe. Sokáig próbálták ideológiák mentén értelmezni Kafkát, de ez szerencsére lehetetlen. Mert ő képekben beszél, jegyzőkönyvszerűen ír, rideg pontossággal, ijesztő tisztánlátással és kísértetiesen valószerűnek láttatva az irrealitást. Sötét humora hatással volt a közép-kelet európai irodalomra, de az egzisztencialistákra is.

Jaspers úgy látta, hogy mivel az ember külső körülményeinek rejtettségében él, különös ösztönre van szüksége, hogy az visszavezesse őt saját létezéséhez. A határszituációk: a halál, a harc, a szenvedés, és a bűn. Ezeket átélve nyilvánvalóvá válik, hogy a külső feltételekhez való felületes igazodás meginoghat, és az én maximálisan önmagára marad. Legerősebben ez a halál tudatában jelentkezik, ami a puszta meglétet fenyegeti, és ezáltal próbatétellé válik.

A tudás tehát félelemmel jár. Nehogy átaludjuk a pillanatot.

(Bár a nemtudás sem kímél. És mi hajtana az öröklétben?)

Nem megy nem tudom akarni már nem
Megy nem tudom akarni már nem megy
Nem tudom akarni már nem megy nem
Tudom akarni már

(Emil.Rulez! : Nem megy)

Bizonyos zenék visszahoznak egy-egy pillanatot a múltból, amikor még jobban ment az írás, mivelhogy nem értettem semmit a világból, csak cirkáltam kóvályogva, mint Kafka K.-ja az irracionalitásban, és kérdések tomboltak az agyamban, hogy csak egy kicsit is oszlassam azt a tömény homályt. Azt hiszem, tipikus, hogy amikor értelmet lelsz magad körül, kezdenek elhalkulni a kérdések, és felerősödni a válaszok. És sokkal kevesebb kimondott szóra van szükséged.

Már harmadik órája várunk a rendelőben. Csak az tűnik fel, hogy mind elfogy, aki utánunk érkezik. És mi még mindig várunk. Mert először a csókosok. Majd a csókosok csókosai.

Újabb ismerős esik be a héten kávé mellett búcsúzkodni. Az „Elegem van, elmegyek” korszakát éljük. Most már ezt is másként látom. Habár hamarosan én is újra elmegyek, hálás vagyok a csalódásaimért. Érdekes hátradőlni, és elnézni, hogyan alakulnak át az érzések egyik halmazállapotból a másik halmazállapotba.

Ami valamikor düh volt, fájdalom, és veszettül hajtott igazakat bizonygatni, küzdeni, ma elfogadássá, megértéssé szelidül. Hol tartanék most, ki volnék, mi volnék, ha nem tépnek ki akkor a kezemből egy-két álmot, ha nem rabolnak el tőlem jópár ideát? Mikor nyugodnék meg? Álldogálnék, mint K. a hóban, nem értve-várva, hogy bebocsátást nyerjek a Kastélyba, hogy csak jóval később ébredjek rá arra, hogy bárhová, csak a Kastélyhoz nem akarok tartozni.

Kellenek a bántók, hogy továbblépésre tanítsanak. Igen, azt hiszem, meg kell köszönnöm mindenkinek, aki valaha is bántott, hogy most, többedszerre, úgy tudok majd elmenni, hogy nem keserűséget hagyok hátra. Nem elmenekülök. Ez az elmenés rendezett sorokat hagy maga mögött.

Úgy jöttem, hogy a jó az egyértelmű. De nem. Ebben az időszámításban az egyértelmű a rossz. Minden másért tenni kell. Ezt még meg kellett tanulnom.

A The Darjeeling Limited (2007) Wes Anderson legjobb alkotása. Három amerikai fivér: Owen Wilson, Adrien Brody, Jason Schwartzman keresi az útját, egymáshoz meg egymástól távol, de Bill Murray is szeretne feljutni a keresésvonatra. Felszállnak és átszelik Indiát, hogy megtisztuljanak, és megfejtsék életüket, de aztán tizenegy bőrönddel a sivatag kellős közepén találják magukat. És mi lehetne jobb önismeret ennél?

A megértés életveszélyes lehet, csak a nemtudás ment meg. Erre jön rá a kísérleti alanyt játszó Elijah Wood. Nemrégiben nagy hatást tett rám a Tegnap után (The Bumblebee flies anyway, 1999) filmötlete. A Dongó-projekt lényege a tudat hatalma a test felett. A dongó fizikai adottságait tekintve nem volna képes a repülésre, mégis repül. Ez képezi a kísérlet kiindulópontját. A kórházban, ahol a főhős magához tér¸ mindenki haldoklik, csak ő nem. A felismerés útja gyötrelmes és a légüres térben lidércektől kísért: mert ő az egyetlen, akinek nincsenek emlékei. A múlt gátolja a gyógyulást. Aki tudatában van betegségének, a halálra készül. Aki semmire sem emlékszik, dongóvá válik, tudata legyőzi testét, a nemtudás legyőzi a rákot, és a dongó képes a szárnyalásra, az ember pedig a gyógyulásra. A felismeréssel pedig együtt jár a kérdés: Mi kell? A múltnélküli jövő, vagy a jövőnélküli múlt?

És lehet múlt nélkül élni. Olykor csak úgy lehet.

Kell az embernek éreznie, hogy egy bizonyos tekintetben titokzatos világban él, amelyikben megeshetnek és megtapasztalhatók soha meg nem magyarázható dolgok is, nem csak olyanok, amelyek a várakozásnak megfelelően történnek. Beletartozik ebbe a világba a váratlan és a rendkívüli. Ezt mondja Jung.

És lehet a váratlan egyfajta életforma. És ilyenformán megszokható. Vannak szakaszok az életünkben, amikor egész jól boldogulunk velük, a váratlanokkal. És vannak szakaszok, amikor a nyugalom kell. Ahogy volt eltés tanárom, Nádasdy Ádám írja hátborzongatóan igaz Maradni, maradni című versében: Átzuhanni: az fáj. A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

A horzsolásokra nem lehet készülni. Némely horzsolás felfoghatatlan. Némelyik elviselhetetlen. Amelyik nem az, az nem is horzsolás. A veszteség talán a legsúlyosabb mind közül. Ha más nem, november elseje biztosan ráébreszt erre minden évben. Ha más nem, a rengeteg váratlan, megrázó hír nap, mint nap, biztosan.

Amikor Ázsiában éltünk, megpróbáltam eltanulni az ottani buddhista halálszemléletet, miszerint nem vég, hanem újabb kezdet van, amelynek során ismételten eggyé válunk a természettel. Ez egy békésebb, humánusabb elmúlásrítus, csak európai aggyal nehezen elsajátítható. Sokkal fogékonyabbak vagyunk a félelemre, szorongásra, magányra.

Kevesen ábrázolták az elmúlást Csehovnál szívszorítóbban: ahogy ott áll az elárverezett egykori Cseresznyéskert kivágott fái helyén az ott felejtett, elmúló, öreg inas: Az életem úgy elmúlt valahogy… mintha nem is éltem volna… Egy kicsit lefekszem ide… Hej, öregem, nincs már tebenned erő… semmi sincs… semmi bizony… vén álomszuszék…

A többiek Ott vannak, ha az ember szép és társasági és mosolygó, de ha bajba kerül: „Gyere majd vissza, ha jobban leszel.” Nagyon kevés igaz barátra leltem New Yorkban. A többség egyszerűen gané. Hangzik a panasz Philip Roth Sabbath színházában. A könyvet egyébként mindenkinek ajánlom, aki vevő egy embergyűlölő, perverzül erotomán, ugyanakkor emberi hangot megütő, vénülő bábjátékos keserű mézízű visszaemlékezéseire. Élettörténetében a halál több arcot ölt, és hol váratlan hirtelenséggel tépi ki karjai közül az öregedő, ám igen kikapós fogadósnét, hol hosszasan kísért, mielőtt lesújt. Sabbath az öngyűlöletben is alaposan megmártózik, miközben megváltja saját sírhelyét egy elhagyatott zsidó temetőben.

Sokszor a véggel együtt köszön be a megvilágosodás. Sajnos. Mégiscsak Drenkához kellett volna hű lenni? Most meg már csak a sírkő fölötti érzéki emlékezés marad. Kár, hogy nem csak ő jár oda megkönnyebbülni. Hiszen Drenka méltó társa volt a csalásban. Sok hódolót hagyott hátra.

Philip Rothot ismerjük, mégis számomra meglepetés a műben megjelenő többszörös szeretőelmélet ábrázolása, s az egyhez való örökös visszatérés. Olyannyira, hogy szinte már értem is. Mindeközben minden annyira érdes és bizarr, hogy egy pillanatig sem lehetne túl érzelmes. Nagyjából a könyv megjelenésével egy időben forgathatták Az utolsó éjszaka Hong Kongban című filmet (Chinese Box, 1997) Jeremy Irons főszereplésével, aki viszont egyetlen asszonyba vetett reménytelen, eszményi szerelmét hajszolja a halálig.

A jádekő összeforrasztja a megszakadt szívet, vallja a főhős, aki hátralévő pár hónapjában a hanyatló Hong Kong képeit filmezi az átadás előtti időszakban. Egy eltitkolt betegség, egy távoli család hívószava, egy luxusprosti iránti, szűnni nem akaró szenvedély, párhuzamban a városlakók kényszerképzeteivel. Bekuckolós, szép film, Irons meggyőző alakításával.

Ezzel szemben az Árnyak toszkán verőfényben (The Shadow Dancer, 2005) totális idiotizmus. Egyedül a képekért érdemes megnézni, aki a kinti télből verőfényes toszkán miliőbe menekülne. Számomra érthetetlen az egész film, ugyanis viccnek túl komolyan vett, szimbólumnak viszont túlságosan erőltetett és evidens. A történet szerint egy írni még nem tudó író rá akar beszélni egy írni már nem tudó vagy akaró írót az írásra. Az öreg regényíró felesége elvesztését követően elnémult, és senki sem bírja rá az alkotásra. Míg fel nem bukkan a tejfelesszájú londoni szerkesztő, akit végül egy kalitkába zárt madár képe ébreszt rá arra, hogy szabaduljon meg a kötelékeitől, és a szabadság vezesse ambiciózus tolla hegyét. Leginkább azt nem értem, hogy miért nem lehet egy öreg írót békén hagyni, ha már úgy döntött, hogy nincs mondanivalója. Minek esküszik össze egy egész toszkán falu, s főleg miért nem ír valaki húsz évig, ha közben meg valójában mégis akarna írni. Mondvacsinált forgatókönyv, egyedül paródiaként tudom elképzelni, de sajnos nem az, vagy ha igen, akkor meg rossz, ugyanis nem derül ki.

A Chinese Box luxusprostituált iránti szerelemmotívuma a Csodák utcájában is megjelenik (1995-ös mozi). Úgy tűnik, a férfiakat ez csak a felszínen taszítja, viszont itt is életével fizet a főhős. Csakhogy értelmetlen hősi borbélyhalállal. A sikeres mexikói film Naguib Mahfouz Nobel-díjas regényének adaptációjára épül, amelyet a rendező, forgatókönyvíró Brad Mirman dolgozott át. Igen különös világú filmnek mondanám, a bűvöletes Salma Hayek tündöklésével, aki ebben a szerepben hívta fel magára a nemzetközi figyelmet.

A homofób, egyben meleg családapa mexikóvárosi kocsmájába színházszerűen gyülekeznek a környékbeliek: a megunt feleség, a csodával határosan férjhez menő rusnya vénkisasszony, a később prostituálódó tüzes szűz, annak szívrohamos érdekférj-jelöltje, és a többiek, kiknek sorsa mind-mind fordulatos, megrázó, és tragikomikus; hideg estén érdemes időtöltés.

Amikor jön a hüvelygombás nő, menekül a család. Biztos láttátok már a piros pöttyös ruhás asszonyt, aki mondani szokta, hogy „végre beszélhetünk a hüvelygombáról.” Az alkotó talán úgy vélte, hogy műve egyszerre ismeretterjesztő, és laza is, némi pikáns kis nősténysovinizmussal meghintve.

De nem nagyon merek fanyalogni tévés reklámok miatt, mert eszemben van egy eset, amely velem történt meg még rádiós koromban. Éppen a tévés reklámokról beszélgettünk, és kollégám beolvasott pár hallgatói sms-t a témában, köztük azt is: „Utálom, amikor éppen etetem a gyereket, és a pofámba vágnak egy tamponreklámot. Nem értem, miért nem tiltják be az ilyesmit vacsoraidőben. K. Anikó, Mátyásföld.” Rövidesen érkezett is a válasz: „Te meg minek eteted a kölyköd a tévé előtt?”

Erről, bár konkrét összefüggésre rámutatni nem tudok, eszmefuttásomban eljutok oda, hogy anyasors. Az apasors is kemény topik, másik topik, egyszer majd erről is esik szó. Amikor évekkel ezelőtt újságíró-képzésre jártam, és reklámokat elemeztünk, elhangzott, hogy létezik az ú.n. „housewife” kategória. Ez köztudottan a leggagyibb, legunkreatívabb, legbugyutább, legdirektebb ráhatás. Jön a tündér, vagy Eva Longoria, esetleg valami rajzfilmfigura, és megmondja, hogy némber, így pucold a vécét.

Most, hogy magam is beléptem a „kategóriába”, sért, hogy hüvelygombás, agyatlan háztartásbelinek néznek, akinek szellemi tápláléka maximum a domestos. Vagy attól, hogy valaki lányból asszony lesz, háztartást vezet, gyereket nevel, automatikusan hülye is? Nyilván, hogy a reklám csak metafora. És nem a nullkreativitáskutatás, mint reklámpszichológiai fogalom, foglalkoztat. Hanem ezen habkönnyű felvezetésen túl maga a háziasszonylét, mint kategória, kezd izgatni.

Ahogy olvasom a könyveket, tébolyító, hogy mennyi frusztráció tapad a kérdéshez. A világirodalomtól a legtárgyilagizálóbb szakirodalomig. Nem szoptattál? Kutya vagy te, nem asszony. Évekig szoptattál? Te szoptatásligás, elvetemült, lelkibeteg állat. Visszamentél dolgozni? Lelkiismeretlen karrierista, minek is szül az ilyen? Nem dolgozol, csak ülsz otthon? Kitartott, eltartott, vécékefereklámzabáló housewife category!

Nagyjából olyan ez is, mint minden más. Agykontroll elmélet, testkontroll teória, mindent a vízről, az igazság a tejről, bélben rohadó gyümölcsök, szénhidrát-diéta, káposztalékúra, csokifogyókúra, napi két és fél csirkés vagy nullkalóriás trend. Mint a vaj-margarin összecsapás. Vagy a nagy védőoltás vita. Vagy hogy azonnal átmosni a bébi könnycsatornáját, miközben semmiképp sem átmosni féléves kor alatt. A királynőt megölni nem kell félnetek. Szóval mindennek igaz az ellenkezője is, ha elhiszem.

A napokban váltottam pár levelet egyik blog-kommentező társunkkal, éppenséggel az anyaságról. Egy asszonyról írt, aki évtizedeket „adott” életéből a férjének, amikor aztán kiderült, hogy érdemtelenül, és akkor ott állt a nő, ötvenvalahány évesen „élet” nélkül: „Ne élj csak a családodnak!” Szomorú történet, de elmondom, mégis miért nem hat meg annyira. Persze, hozzáteszem, hogy minden egyes percben tévedhetek, mint ahogy ma már egyetlen interjúra sem adnám ugyanazt a választ, mint mondjuk két évvel ezelőtt. Az anyasors nagyon keményen szembesít a valódi éneddel. Mert akkor teljesedik ki a nő. Az a pont, amikor tökéletesen egész, és nem hajtja semmilyen külső színlelés. Csak és kizárólag befelé él, kommunikál, érez. Csalásnak, hazugságnak nincs helye. Színtiszta, lemeztelenített igazság. Tessék, itt vagyok. Ilyen a nő hat hónap virrasztás után, fáradtan, karikás szemmel, elnyűve, kivirulva, lefogyva, meghízva, tejjel, tejtelenül, ennyire toleráns, ennyire türelmetlen, ezekre figyel, ez érdekli, az untatja, erre vágyik, ezek a tervei, így kommunikál a szomszéddal, a boltossal, így néz az urára, ezt pakolja elé az asztalra, így szeret.

Csont nélkül. Nincs idő gondolkodni. Ilyen vagyok anyaként. Feleséganya. Vagy anyafeleség? Minden más életszakaszban a nőt valami külső tény hajtja. Diploma. Munka. Még több munka. Karrier. Még nagyobb karrier. Ekkor még beleférhet, hogy esetleg ilyen meg olyan vagyok a kiszemelt hímmel, mert tudom, hogy ez a célravezető. De anyaként pontosan olyan feleség leszek, amilyen ember. S ha a férj jó emberismerő volt, jól választott. Ha nem…

Ha az asszonynak áldozat volt a „családért élni”, akkor nem a saját életét élte. Akkor ez nem volt az ő élete. De valaki másnak ettől még lehet a saját élete maximuma a család. Mint ahogyan nálam a vaj válik be, nálad a margarin. X csak húst eszik, Y meg csak a krumplit. És egyik sem hal meg. Tehát működik.

Vagyis teljesen mindegy, hogy melyik és hogyan, ha az a te saját életed. És ha ezzel együtt annak a másiknak is a saját élete marad. Két saját élet egymásért egy teljesen egész élet. Számomra nincs teljesebb élet az anyasorsnál. Egyszer azt írtam, évekkel ezelőtt, ide a blogra, hogy az összes könyvemet odaadnám ezért. És oda is adom. Vagyis csak az fogja úgy érezni, hogy nincs saját élete, akinek eredetileg sem volt. A játszma csapdája, hogy mindig rá lehet mutatni a másikra, hogy ő volt, miatta történt.

De nem. Valójában nem. Kétségtelen tény, hogy attól a perctől kezdve, hogy anya lettél, óriási logisztikai művelet eljutni bárhová, fogorvoshoz, fodrászhoz, ne adj isten, csak úgy, kávézni. Egyrészt, kire hagyod a kicsit, és főleg miért, amikor úgyis minden gondolatod ott jár. Tehát minek kávézni, ha úgysem érdekel már, ami azelőtt? A kávé íze is más. Mert először a gyerek. Egyen. Mosdjon. Legyen tisztába téve. Játsszon. Pihenjen. Mosolyogjon. És majd akkor. Esetleg. Másrészt, eljutni egy „európai” nagyvárosban A-ból B-be BKV-n babakocsival kész akrobatika vakmerő haladóknak. Vagyis, bocs, Ági, de nincs időm, és az a helyzet, hogy lehetőségem se, de valójában kedvem sem túl sok. Nem jönnél inkább te, és néznéd meg a gyerekszobát inkább?

Persze, ismerem a „ez jaj, de káros”, maradjon nő a nő mellékzöngéket, de miért ne lehetne beismerni, hogy a nő biológiailag anyává válik, testileg-lelkileg anya, ez kémia, biológia, földrajz és történelem egyszerre, nincs mit mellébeszélni. Nyilván, fontos, hogy altatás után, fáradtan is felvegyem a csipkés kombinét, amikor beviszem az esti vörösbort, és szelíden a kisasztalra helyezem, miközben az életem társa zongorázik. Ő fizikailag apa, és egyúttal fizikailag férj is, tehát neked ott és akkor fizikailag nőnek kell lenni.

Már mióta írok, és még mindig nem tartunk sehol. Normális, ha a nő megváltozik, kár harcolni ellene. Olyan értelemben normális, hogy maximálisan anyaként kezd funkcionálni, hiszen erre hivatott. Miközben megmarad társ is. Nem normális, ha ettől elviselhetetlen lesz, követelőző, elutasító, közömbös, fásult, agresszív. Nem kellene így lennie. Ez életünk legszebb szakasza. De csak akkor, ha nem érzed úgy, hogy le kellett mondanod valamiről. Mert akkor évek múlva észreveszed, hogy nincs életed. Ha volt életed, és boldogsággal, teljességgel adtad át magad az anyaságnak, a családnak, a párkapcsolatnak, akkor soha nem érezhetsz így. Akkor mindig is megmarad az életed. Más lesz. De a te életed marad.

(U.I.: A housewife kategória esetleg a NŐ, aki annyira már megvalósította önmagát, hogy könnyűszerrel képes lemondani a további önmegvalósításról egy mindennél csodálatosabb cél érdekében, otthont teremt, anya és társ, főállásából eredendően elszigeteltebben él, azonban annál tágabb tereket fog be képzelete, szelleme, megérdemel hát egy kevésbé lesajnáló reklámblokkot.)