Pelenkavadászat közben, szociológiai okokból egy helyi celebritásújságot (!) teszek a kosaramba. Elsőre olyannak tűnik, mint egy farsangi különszám. Ám hamar konstatálom, normál kiadvány. Csakhogy mindenki nagyon mosolyog, mindenki nagyon színes ruhát visel, és mindenki a keresztnevén szerepel. Teljes mértékben hiányzik a pletykarovat, a cikizés, mint jól bevált honi műfaj, gyakorlatilag nem létezik. Nincs „legrosszabbul öltözött” rovat, nincsenek egetrengető szenzációk. A hír egy iskola megnyitója, a képeken számtalan ismeretlen arc. Mindennapi emberek. Az a fajta újságírói stílus, amelyet mi szoktunk meg, kulturális melléktermék.

Természetesen ezt a hetet Colombóban töltjük, a faluban nemigen jár a posta. Szokványos, a háború meg a választások után, ha minden utcasarkon fegyveres őrök ellenőrzik az útleveled. Különösen, ha az „előkelő” zónába lépsz, ahol a szállodák sorakoznak. Itt aztán ki lehet harapni egy falatka civilizációt is.

Thaiföldön született magyar Gyermekem Sri Lanka fővárosában kambodzsai babahordozóból szemléli a világot mérhetetlen érdeklődéssel. Mert hát az valami csudálatos hely. Minden egyes nap az utcán más és más bőrszínt öltő arcok mosolyognak rá rendületlenül, ha valaki világra nyitott szemléletben nevelkedik, hát az Ő. A „bye-bye!” első szavai közt szerepel. Egymás kezét szorongató férfiak, turbános férfiak, szoknyás férfiak, csadoros asszonyok, szárit viselő asszonyok, színesre maszkírozott lányok, fülükben-orrukban-szájukban óriásékszerekkel mind a kezüket nyújtják, az érintés magától értetődő üdvözlési forma errefelé. (Aggódós anyukáknak nem való.)

És ami Sophie számára a legérdekesebb: mindannyian kézzel esznek, akárcsak Ő! Még a rizst is, a tükörtojást, a pörköltszerű húsféléket is! Még a legelőkelőbb helyeken, a legelőkelőbb ruházatúak is. A villát csak kényszerhelyzetben használják, ha nincs lehetőségük mosakodni. Furamódon evés után rendezettebben hagyják maguk után az asztalt, mint sok helyen Európában. Ennek némiképp ellentmond, és a rejtélyt még nem fejtettem meg, hogy az utcákon sehol egy kuka.

Enyhébb ellentmondás az is, hogy bár mindenki nagyon kedves, ha férfiként udvarolsz egy helyi nőnek, azonban rövidesen nem veszed feleségül, szó nélkül levágják a fejedet. Más vidék, más hagyományok érvényesülnek, kirándulás előtt érdemes hát tájékozódni. Mert akkor az embernek szeme se rebben az alábbi párbeszédet hallva.

„Ó, milyen édes kislány. Hogy hívják?” – kérdezem az asszonyt, aki Kislányom korabeli babát tart a karján.

„Jaj, nem tudom, nem az enyém. A bátyámé,” – így a nő – „az enyémek ott játszanak” – mutat vagy fél tucat gyerekre a közelben.

Aztán megkérdezi, hová valósiak vagyunk, és amikor meghallja, együttérzően csóválja a fejét:

„Hungary no good. Three months hot, nine months cold. Sri Lanka good weather” – teszi hozzá elégedetten.

És Sri Lanka lakosai elégedettek. Nem pusztulnak bele a munkába, a Nemzeti Bizalom Bankjába járnak, és szinte minden tengerparti teraszon erőteljes kenderszag szálldos, a választási kampányuk pedig már abszolút amerikai stílben zajlik. Az elnök-aspiráns fehérre sikált fogazattal nagytotálban vigyorog az útszéli óriásplakátokon, hol kisgyereket tartva a karján, hol idős embert támogatva, hol pedig joggingosan kocogva a pálmafák alatt. (Az iskolázott szingalézek pedig presztízsből egymás közt is angolul kommunikálnak, nem az anyanyelvükön.)

És mégis igaz a David Bowie-dal: „This is not America!”

A mangóárus hétköznapja - három képben

Indul a reggel a tsunami-sújtotta kis tengerparti házban.


Kijárat a végtelenbe.


Napvégi pihenőzug a kert egyik sarkában. (Szomszéd nem zavar, gázszláma nincs.)

A gyógyszertár olyan félig szabadtéri sátorforma, és részben vegyesbolt. Szúnyogriasztó krémet szeretnék a Bébinek, magyarázom. A patikus asszony sajnálkozik: nincs semmi ilyesmi a faluban, esetleg csak a közeli városban. Az előttem ácsorgó szingaléz férfi, aki érkezésemkor a patikus asszonnyal csevegett, hirtelen előrenyomul, átnyúl a pulton, kinyit egy fiókot, abból kis üvegcsét ránt elő, felbontja, tartalmát a tenyerébe önti, és már kenegetné is vele karomban nézelődő Kislányomat. Ez jó lesz, mondogatja. Vonakodva megveszem. Otthon kiderítem, citronella olaj, természetes szúnyogriasztó, kisbabákra sem veszélyes.

Az élet a faluban semmiben sem hasonlít ahhoz, amit megszoktam. Illetve leginkább gyerekkorom kommunista élményeit hozza elő, amikor a boltok polcai üresen álltak, mindenki harcra készen várta az árut¸ és amennyit csak lehetett, felvásárolt belőle. Elsőre riasztónak tűnhet, de ez az életforma sok mindenre megtanít.

Kevéssel is be lehet érni. Természetes alapanyagokból szinte bármi előállítható házilag. A választék hiánya rengeteg vásárlásra tékozolt időt szabadít fel. Az élet leegyszerűsödik, nincs feszültség, szinte csak a puszta életöröm marad. A helyiek kedvesek, közvetlenek, mosolygósak, s mivel még nem fertőzte meg őket az Ázsia turistásabb részein már meghonosodott üzleti szellem, őszinték is. Többnyire nem tudják, hogy máshogy is lehetne élni, elégedettek a sorsukkal. Hét közben dolgoznak, de igen ráérősen. Vasárnaponként pedig legjobb ruhájukat felöltve, a helyi lányok napernyős sétát tesznek az árusok bódéinál. Ám a helyi fiúkra itt leginkább idősödő, magányos európai nők és férfiak tartanak igényt, bár sokkal diszkrétebben, mint például a lányokra Thaiföldön.

A tavaly annyira megszokott-megszeretett gyümölcsös asszonyok nem tolják a szekeret, a csirkés ember sem érkezik, levest se hoznak. A masszőrök sem válogatnak öreg és fiatal lábak között. Neked kell felkutatnod, mihez hol lehet hozzájutni. És leginkább nem lehet, de azért létezik helyette alternatív megoldás. És bele lehet jönni. Mindenképpen érdekes szakasza életünknek. Az egyetlen termék, amely feltűnően, már-már hivalkodóan kapható mindenütt, felülmúlhatatlan választékban, minden utcasarkon, de patikában-zöldségesnél-halasnál-gyümölcsösnél egyaránt, az a seprű. Hosszú, sudár, tömzsi, vaskos, szerteágazó, vékonyszálú, legyezőszerű. És ennek megfelelően, amit leginkább űznek a helyiek, az a sepregetés. Minden egyes nap több órát sepregetnek a házuk táján, már-már olyan hévvel, hogy azt kell hinnem, ez a lokális szenvedély. Bár kétségtelenül, eme tevékenység fontos szocializációs szereppel is bír, hiszen ez alatt azért be lehet kukkantani a szomszéd ablakán is, amely rendszerint tárva nyitva áll. (Fura módon, amit szintén mindenütt árulnak, az a mobiltelefon feltöltőkártya. Hagyomány és modernizmus a sarki fűszeresnél.)

A szegénység általános, azonban különösen szemet szúr az itt élő emberek önérzete, tartása, büszkesége. Míg a thaiok megalázkodnak, ám ahogy elfordul a német turista, eltorzul a fejük, és konfliktushelyzetben zavartan vihorásznak, addig a szingalézek emelt fővel, nyíltan vállalják nézeteiket. Gyarmati szolgasors edzette őket keménnyé, és elfogadóvá mégis.

A Kicsinő imád itt élni, elbűvöli a sokszínűség, és az itteniek odavannak a gyerekekért. Egészen más típusú külföldiekkel találkozni errefelé, mint mondjuk Thaiföldön, Malajziában vagy éppen Szingapúrban. A nyaralók közül itt főként a „hátizsákosok” fordulnak meg, hiszen gyakorlatilag hiányzik a luxuskategória. De a legtöbben inkább élni jönnek ide.

Egy holland házaspár azért, mert fogyatékos gyereküket félő, hogy Európában különböző speciális intézetekbe kellene hordozniuk, végül mégsem fogadná be a társadalom. Itt a tengerparton homokozva a többi gyerekkel, fel sem tűnik a szindróma, csak az, hogy mennyire boldog gyermek. Egy német pár vallja, hogy otthon szerényen, itt azonban milliomosként él, stresszmentesen. Egy ausztráliai fekete masszőrlány kalandvágyból. A szörfös fiatalok a végtelenségért. A skót vállalkozó a csendért. A debreceni asztalos a nyugalomért.

Na de figyelemreméltó az is, persze, hogy míg a debreceni asztalos itt szeretne szerzetesnek állni, addig elvált szingaléz felesége Magyarországra készül a könnyebb életért. A beach klubban minden este életek tucatja gyűlik össze mesélni a naplementének. Ilyenkor lehet szembesülni azzal, hány meg hány ember jár-kel békét keresve a világban. A Bahamákon a hurrikán elől, Ausztráliában a cápák elől, itt a tsunami elől, Magyarországon a hülyeség elől kell menekülni. Végül is, ha az ember megteremti belül, amit kívül keres, szinte bárhol képes élni a világban.

Kisvárosi strandolás

A szingalézek, a thaiokkal ellentétben, fürdenek a saját tengerükben.

A zsibvásár közepén a holland ingatlanügynök rapid mozdulattal magához ragad egy csomag pelenkát a polcról, szakértő mozdulattal rést szakít fel a csomagoláson, és beledugja az ujját. Majd szemét lehunyva hosszasan és mélyen tapogatja, sőt ízlelgeti a benn rejlő pelenka textúráját. Az eladó asszony riadt-szótlanul tűr, megrökönyödve követem az előttem zajló eseményeket. „Jó minőség” – bólogat a nő. (Itt a bólogatás tagadó fejrázásban nyilvánul meg.) „Ezek azt hiszik, hogy ez jó, – jelenti ki mindentudóan a holland ingatlanügynök – de mi, európaiak, pontosan tudjuk, hogy ez szart sem ér.”

A holland ingatlanügynök öt éve él itt (beépült, neje boldogórás koktélkeverő a helyi pultnál), szeret itt élni, két gyerek apja, egyébként kedves ember, nyilván nem sértő szándékkal adott hangot gondolatainak. Hanem azzal az európai természetességgel, amely alanyi felsőbbrendűséget tulajdonít önmagának. Én ennyire nem vagyok pelenka-kéjelgő, de egy hét után azért hívtam fel, mert nem találtam sehol bébitermékeket, a hazai tartalékaim pedig már kezdtek apadni.

Lelkesen ecsetelte miként kell itt állandóan résen lenni, lesni a szállítmányt, ugyanis ritkán futnak be a termékek, kevés érkezik, és azonnal elfogy. Ők havonta a fővárosba utaznak (100 km, de az útviszonyok miatt 4 óra autóút, gyerekkel 5) bevásárolni. Érdemes jóban lenni a bolt- menedzserrel, olykor rácsörögni, hogy jött-e már áru, és ha igen, rohanni. Bírni, marni. Gyűjtögető életforma.

Alapvetően nem az a fennakadás, hogy nincsenek bébiételek, hanem, hogy azon európai zöldségeket sem árulják errefelé, amelyekből a Bébi főzelékei készülnek. A holland ingatlanügynök mutatott sikátorokat, ahol előfordulhat paradicsom, spenót, akár karfiol is, de csak péntekenként. És ha nincs ünnep. De szinte minden második héten az van.

Egy hét sikertelen csirkemell-vadászat után, sikerült az út szélén csirkecombot beszerezni a Bébinek. Csirkemell állítólag két hét múlva lesz másutt. Viszont valahonnan importáltak egy darab óriási karácsonyi pulykát, azt viszont, mivel csak egészben eladó, még senki sem vette meg, hetek óta kirakatban díszeleg. Spenót iránti érdeklődésemre, egy helyi férfi elrohant azzal, hogy várjam meg. Negyedóra múlva érkezik valami megfejthetetlen, zöld óriáslevelekkel, mondván, hogy ez iszonyú drága, mert csak speciális igényekre vágja ki egy szomszédos ház kertjéből.

Be kell látni, hogy Ázsia és Ázsia közt óriási különbségek vannak. Tavaly a civilizáció és fogyasztói társadalom pressziója elől menekültünk, de csak Sri Lankán – ahol még égbe meredeznek a tsunami és a polgárháború pusztításainak romjai – léteznek igazán és valóban ilyen állapotok. Thaiföldön azért be lehet ugrani egy fodrászhoz a parton, lehetett venni egy arckrémet a közeli áruházban, csirke is volt meg zöldség is dögivel. Voltak járdák, ahol sétálni lehetett, tiszták voltak az utak, kiépített a tengerpart. Az maga volt a civilizáció. Még akkor is, ha őserdő is volt a búvóknak. De onnan ki lehetett jönni. Itt nem lehet. Nincs hova. És csak itt érzem, hogy van mit levetkőznöm a fogyasztói társadalom rám pakolt rétegeiből, amikor rájövök, hogy oly természetességgel szaladtam ki az őserdőből egy szempillaspirálért, hogy fel se tűnt. Itt azonban érdekes lesz megtanulni a teljes lemondást, ami az ilyen kellékeket illeti. De legyűrni a komforthiányt is, ami például abban nyilvánul meg, hogy egyetlen napernyő sincs a parton (kisbabával kritikus kérdés). Thaiföldön persze tele volt, igaz, hogy fejenként kábé ötszáz forintnak megfelelő összegért lehetett csak igénybe venni pár órára. Itt még természetesek, ösztönösek a helyiek, az árusok nem tukmálnak rád semmit, nem is igen van nekik mit. És persze, az sincs nagyon kinek, főszezonban maroknyi turista. Ennek megfelelően árat sem igen kérnek érte.

Ez hát az úttörő-sors. Az első napokban pánikban törtem ki, a higiéniai körülmények és a Baba ellátása fölötti aggodalmamban, hiába mutogatta a Férj bőszen a vadpartot. „Mit érdekel engem a táj, ha éhes a Gyermek!” De itt is vannak gyerekek, valahogy életben maradnak, az enyém is vidámkodik a meztelenségben, és mindenkivel kokettál, miközben az anyja sopánkodik. Majd rohanunk mi is, ha jön a pelenka-transzport. Küzdeni kell itt is, csak másért, másként. (Itt befele élsz, kifelé küzdesz. Otthon viszont az ember kifele él, befelé küzd. Bár a küzdelem életerő, nem ugyanaz.) Át kell kapcsolnom az agyam az újfajta életszemléletre.  A valódi csendnek, nyugalomnak és természeti életnek ez az ára.

Újabb út, újabb pakolás, újabb repterek. Három bőrönd, három élet, semmi túlsúly. Télből nyárba, nyárból télbe, mindennapjaink. Valamit mindig elviszünk, valami mindig itt marad, visszavonhatatlanul.

S ahogy a taxi kifut utcánkból, az elém táruló városkép minden egyes kockájában a múlttól búcsúzom. Ez a park, nem messze az iskolaudvartól, ez a pad, ahol évekkel ezelőtt megtudtam, hogy egy osztály engem szeretne osztályfőnöknek. És tovább egy másik, ahol rá alig egy évre váratlanul rám ugrottak, felhasítva intimitásom burkát, letépve ruhám-táskám, nem hagyva mást az újraeszmélésnek, csak Kundera Halhatatlanságát. Igaz, a borítóját szétszaggatták, de a sorokat visszadobták. És akkor ért véget egy fejezet. És kezdődött el egy új.

Mit hagytam ott, mit vittem? S most mit hagyok itt, mit viszek? Furfangos taxis, tudja a reptérre a járást, hogy kiérjen az utas, ha áll is a hajnali Budapest, kis utcákon kacskaringózik. Az ablakon át újabb ökölcsapás, mi betalál. Hajnali kelések, villamosozások, elvétett választások korából. A rádió székhelye. Majd egy plakát, könyváruházat hirdet. Sok évem, munkám. Gondolataim, cikkeim, rovatom, könyvjelző. Estéim, katapult, beszélgetéssorozatok, előadások, közönségtalálkozók. Éjszakáim, pódium, tévéműsor. Fél számmal kisebb cipők. Két számmal nagyobb frizurák.

Aztán az egyetem épülete, kertje, reményévek. A ronggyá olvasott könyvtár. A nyelviskola, ahol vizsgaidőszakban, szünidőben, órák előtt és órák után, hétvégén és hétköznap, tizenkilenctől huszonnégyig nagykorút játszottam, bementem, leadtam, számon kértem, vizsgáztattam, aláírtam vagy éppen nem írtam alá. Gyerekek és felnőttek, kezdők és haladók, kommunikatív és tesztcentrikus, voltam már mosolygép.

És végül, messze mindentől, túl a külvároson, az első lakás, ahol laktam, amikor jöttem, először, szintén messziről. És most, még távolabb, mi vár ránk, boldog jövőkezdés, Sri Lanka?

A dzsungellel, a házzal, s majmokkal a kertben egy egyszerűbb élet is?

Évzáró-összegző könyvként idén Paul Auster Máról holnapra című művét ajánlom. Mivel önéletrajzról van szó, ezúttal nem klasszikus recenzió formájában. A könyvből idézett részleteket úgy válogattam, hogy kövessék az életrajz logikai ívét, fázisait, felismeréseit. Nem kell hozzáfűznöm sokat, olvasva tökéletesen értitek majd, miért. A korai kudarcok krónikája alcímet viselő alkotás valójában egy elismert író kudarckönyve, hiszen amikor 1997-ben megjelent, Auster már kilépett a kudarcsorozatból, de mégsem a beérkezett író attitűdjével ír, hanem hiteles hangon szól az akkorból, s a történetet nem futtatja ki a sikerig, csak az indulás nehézségeit érzékelteti. Kellenek a kudarcok is a továbblépéshez. Az író, költő, esszéista, műfordító Auster korán eldöntötte, hogy igazán csak az írás érdekli, mindenek ellenére a saját útját járja, és semmilyen irányzatot nem követ. Ezzel, mint mondja, egyidejűleg a pénztelenség útjára is lépett, amely úton persze felbukkannak a már ismert austeri karakterek, a hatvanas-hetvenes évek New York-i és párizsi szellemi életének szereplői. Visszaigazolás mindazoknak, akik nem akarnak írni.

Hacsak nem mosolyognak rád az istenek (és jaj, annak, aki erre alapoz), a munkádból sosem élsz meg, tehát, ha tetőt akarsz a fejed fölé és ennivalót az asztalra, bele kell törődnöd, hogy valami más munkából fizeted a számlákat. (Így vall az írói létről, küzdelmeiről, nélkülözéséről.)

Élvezte a fogyasztói társadalom rituáléit, s mint oly sok amerikai előtte és utána, a vásárlásban önkifejezési formát talált, melyet olykor művészi szintre emelt. A boltba való belépés alkímiai folyamat kezdetét jelentette, mely a kasszát mágikus, átváltoztató erővel ruházta fel. Kifejezhetetlen vágyak, megfoghatatlan szükségletek és elmondhatatlan óhajok haladtak keresztül a pénzes ládikán, és jutottak ki valós dolgok, tapintható tárgyak formájában, melyeket ténylegesen kézbe lehetett fogni. (Anyja vásárlási szokásairól, ami apjával való házasságának bukását is előidézte.)

… belső emigráns lettem, száműzött a saját otthonomban. (…) Nem, nem muszáj lenyelned a dogmát, amit annyira le akarnak nyomni a torkodon. (…) Az amerikai élet üdesége, örömtelen őszintesége csupán látszat, lagymatag reklámfogás. (…) Arra tanítanak minket, hogy higgyünk a „szabadságot és igazságot mindenkinek” deklamációban, pedig a valóságban a szabadság és az igazság gyakran egymás ellen játszanak. (Hazájáról, és a korról, amelyben él.)

Hittem magamban, és mégsem bíztam magamban. Bátor voltam és félénk, könnyű-léptű és ügyetlen, céltudatos és ösztönös – az ellentmondás szellemének két lábon járó, lélegző szobra. Az életem épp csak elkezdődött, és én máris egyszerre két irányba indultam. (Kamaszkori indulásáról.)

Volt valami kényszeres a sétáimban, kielégíthetetlen vágy portyázni, kísértetként sodródni idegenek közt, és két hét elteltével az utcák átalakultak teljesen személyessé, saját belső területem térképévé. (…) Valami fontos dolog történt ott velem, de sosem tudtam pontosan megmondani micsoda. Valami rettenetes, azt hiszem, misztikus találkozás a saját mélységeimmel, mintha azoknak a napoknak a magányában bámultam volna a sötétségbe, és akkor először pillantottam volna meg önmagam. (Fiatalkora dublini időszakáról.)

… ezek a kirándulások a világ holtágaiba és pöcegödreibe mindig szolgáltak érdekes felfedezéssel, olyasmire tanítottak, amire nem is számítottam. (…) Nem mondom, hogy bizsergetett az öröm, amikor vécét pucoltam és koszos zoknit szedtem össze, de miután belejöttem, a munka hihetetlenül könnyű lett. (…) Nem deríti fel az ember lelkét, amikor munkatársa a kávéja fölött a dél-afrikai apartheidet védi („azok aztán tudják, hogyan kell bánni a niggerekkel”)… Talán ki akartam magam billenteni az egyensúlyból. Vagy egyszerűen csak látni akartam, hogy meg tudom-e csinálni, ki tudok-e tartani egymagam egy olyan világban, amibe nem tartozom bele. (A legkülönfélébb alkalmi munkáiról.)

Ha most visszatekintek azokra a napokra, töredékekben látom magam. Sok csatát vívtam egy időben, széles területen szóródtam szét, énem minden része más angyallal birkózott, más sugallattal, más elképzeléssel arról, ki is vagyok. Ez ahhoz vezetett, hogy néha olyasmit cselekedtem, ami alapvetően nem passzolt a jellememhez. Olyasvalakivé váltam, aki nem én voltam, időnként belebújtam más bőrébe, azt képzeltem, hogy újraalkotom önmagam. (Egyetemi éveiről, amikor díjat hoz létre a kudarc jutalmazására, amikor jelmondata az Erzsébet kori költő kijelentése: „Azoknak írok, akiket megtaposott a fekete ökör.”)

A Columbián töltött utolsó két évem alatt mindenféle szabadúszó munkákat elvállaltam, s így szép lassan megkedveltem azt a fajta irodalmi bértollnokságot, amiből harmincéves koromig aztán letartottam magam - és ami a bukásomhoz vezetett. (…) Az életem csakis akkor lehet jó, ha ragaszkodom az álláspontomhoz, ha nem hódolok be. A művészet szent, hívását követni azt jelenti, hogy meghozol minden áldozatot, amit követel tőled, a végsőkig megőrzöd célod tisztaságát. (Behódolás versus meg nem alkuvás.)

Nem akartam mást, mint leülni és írni. (…) Nem akartam én kivándorolni. (…) Csak kellett egy kis tér, hogy levegőhöz jussak, egy kis idő, hogy egyszer s mindenkorra rájöjjek, tényleg az vagyok-e, akinek hiszem magam. (…) Amikor nem volt munkám, munkát kerestem. Amikor volt munkám, azon gondolkodtam, hogy tudnék szerezni még többet. Még a legjobb időkben sem kerestem annyit, hogy biztonságban érezzem magam… Így vagy úgy, de mire 1974 júliusában visszatértem New Yorkba, a nem-írás gondolata teljesen elviselhetetlen lett a számomra. (A párizsi évekről.)

Ne bízz senkiben; ne hagyj nyomot, semmisítsd meg a bizonyítékot. (…) Egyszerűen megszokásból cselekedett, és nem tudtam nem sajnálni őt, mindkettőnket. Ez azt jelentette, hogy a háború mindent elért, a háború mindent megfertőzött. (Vietnam.)

Mint minden rossz döntésemnél életemben, a józan eszem ellen cselekedtem, hagytam, hogy másodlagos szempontok zavarják meg ösztönös megérzéseimet. Ebben az esetben a pénz billentette ki a mérleg nyelvét. Akkor éppen kemény időket éltem, hiába kínlódtam, hogy fizetőképes maradjak, és a Monsieur X ajánlotta összeg annyi gondomat megoldotta volna egy csapásra, hogy bebeszéltem magamnak, a kompromisszum igenis bölcs döntés lenne. (Kompromisszumokról, pénzért vállalt, meggyőződés nélkül végzett munkákról a túlélésért vívott harcban.)

A szellemi élet nála láthatóan nem ütötte a pénzkeresést. Annyira már ismertem magam, hogy tudjam, számomra ez lehetetlen, de most azt is láttam, hogy másoknak nem az. Vannak, akiknek nem kell választani. Nem kell a világot két különböző táborra osztaniuk. Egyszerre élnek mind a két helyen. (Arthur Cohenről, akinek a kiadójában dolgozott néhány hónapig, és arról, hogy számára a pénz és a szellemi élet összeegyeztethetetlen, ám Arthur számára nem az, hiszen a művészetet kereskedelmi vállalkozás szintjére tudta emelni.)

A könyv elvileg fikció volt, de amikor Kosinski ezeket elmesélte, tényként közölte, élete valós eseményeiként adta elő. Ő tudta a különbséget? Nem tudom biztosan, még találgatni sem tudnék, de ha válaszolnom kell, azt mondanám, tudta. Én túl okosnak láttam, nagyon is ismerte magát és a másokra gyakorolt hatását ahhoz, hogy ne élvezze a zűrzavart, amit kreált. Végül is a történetek közös motívuma a megtévesztés volt, hülyére venni az embereket, és abból, ahogy nevetett, amikor elmesélte – mintha kárörvendezne, mintha dagonyázna saját cinizmusában -, úgy éreztem, talán csak játszik velem, bókokkal halmoz el, hogy tesztelje hiszékenységem határait. Talán. Talán nem. (Jerzy Kosinskiről, akinek egyik könyve szerkesztésében segédkezett.)

Ha kicsit más ember vagyok, évekig megmaradok ebben az állásban, de mivel láttam, hogy nem vagyok más, pár hónap után máris kezdtem unni és elvágyódni. Élveztem átnézni az anyagokat, amikről írnom kellett, de nem voltam gyűjtőszellem, sosem sikerült az illő áhítatot és tiszteletet éreznem a tárgyak iránt, amiket árultunk. (Az Ex Librisnél töltött hónapokról.)

Miközben az egyik szekrényben kerestem a fényképeket, Lennon megállt a Robert Motherwell-vászon előtt, ami Arthur íróasztala mellett lógott. Nem volt nagy szám (két egyenes fekete vonal a széles narancssárga háttér előtt), s miután pár pillanatig tanulmányozta, hozzám fordult. – Ez aztán kemény munka lehetett, mi? – A művészvilágot fojtogató sok ájtatosság közepette üdítőnek hatott, hogy ezt mondta. (John Lennonnak a kiadóba tett látogatásáról.)

Az ember elér egy bizonyos pontot az életében, és azt veszi észre, hogy napjait legalább annyira a holtakkal tölti, mit amennyire az élőkkel. (Cohen leukémiája, Kosinski öngyilkossága, Lennon meggyilkolása kapcsán.)

A pénz is rémes volt, s noha könyvről könyvre többet kaptunk, ha órabérre lebontjuk, alig egy-két centtel kereshettünk a minimálbér fölött. A kulcsot a gyorsaság jelentette, úgy ontani a fordításokat, ahogy csak bírjuk, és még levegőt venni se álljunk meg. (…) Ennyi és ennyi oldalt meg kellett csinálni mindennap, és akár volt kedvünk, akár nem, leültünk, és megcsináltuk. Hamburgert sütni ugyanilyen jövedelmező lett volna, de legalább szabadok voltunk, vagy legalábbis azt hittük… (Első feleségével, Lydia Davissel való irodalmi robotolásukról.)

Daniel világrajövetele a legmélyebb boldogság pillanata volt számomra, olyan nagyságrendű esemény, ahogy amikor kis testét megpillantva sírva fakadtam és először öleltem magamhoz, megértettem, hogy a világ megváltozott, hogy egyik létállapotból átkerültem egy másikba. Az apaság volt a választóvonal, a nagy fal a fiatalság és a felnőttkor között, s én immár örökre a másik oldalon ragadtam. (Fia születéséről.)

-         Más szóval – mondta a férfi, végre felismerve, milyen tökfejjel beszél – szart egyet, és most mással akarja lehúzatni a vécén. (Hangzik a válasz eszelősen hajszolt tervére, hogy jogdíjat kapjon kártyajáték-találmánya eladott példányai után.)

Mélyen belül már elfogadtam a vereséget – nemcsak a játékét, nemcsak az üzleti világba tett tessék-lássék kirándulásét, hanem az összes elvemét, a hozzáállásomét a munkához, a pénzhez és az időhöz. Az idő már nem számított. Korábban az íráshoz kellett, de most, hogy már exíró lettem – aki csak azért az elégedettségért ír, hogy összegyűrje és a kukába hajítsa a papírt -, készen álltam feladni a küzdelmet és úgy élni, mint mindenki más. A kilencévnyi szabadúszó nyomorgás kiégetett. (…) Érdekelt bármi, ahol hetente fizettek. (Szabadúszó éveiről, kiégéséről, elvei feladásáról, és a teljes anyagi mélypontról.)

Megint elkezdtem ügynököt keresni, és ezúttal találtam is megfelelőt. Ő elküldte a regényt egy szerkesztőnek az Avon Bookshoz, és három napra rá elfogadták. Csak így, semmi perc alatt. Kétezer dolláros előleget ajánlottak, amit elfogadtam. Se alkudozás, se ellenajánlat, se ravasz tárgyalások. Úgy éreztem, igazolást nyertem, és a részletek már nem is érdekeltek. Miután megfeleztem az előleget az előző kiadóval (ahogy a szerződésben szerepelt), maradt ezer dollárom. Ebből lejött az ügynök tíz százaléka, azaz kerestem összvissz kilencszáz dollárt. Ennyit a pénzért írásról. (Álnéven írt ponyvájáról, „pénzregényéről”, amelyet „idegnyugtatóként” és utolsó reményként pénzszerzés céljából írt, és amit négy évig egy műanyag zsákban őrzött, miután többszörösen elutasították, majd válását követően a zsák tovább költözött vele, hogy egyszer mégiscsak megjelenhessen nyomtatásban, amikor már szinte végképp letett róla.)

És mivel minden lezárás egyben új kezdetet is jelent, régi-új hazám ismét Ázsia, januárban onnan jelentkezem, és elárulom, hogy ezúttal melyik részét fedezzük fel. Szerencsés évkezdést kívánok mindenkinek, és köszönöm az újabb eltelt év közös utazásait.

Többé nem vagyok itt. Soha nem mondtam

amit te mondasz

hogy mondtam. Ám mégis, a test az a hely,

ahol semmi nem hal meg. És minden éjjel

a fák csendjéből, hiszen tudod,

a hangom feléd tart.

(Paul Auster: Fehér éjszakák, Gyukics Gábor fordítása)

„- Mire jó egy ilyen házasság, Martin? – kérdezte hirtelen a nő. (…)

- Talán arra jó – ötlött hirtelen az eszébe -, hogy amikor az ember hazamegy ebben a pocsék időben, van kinek azt mondania: esik az eső.”

A hét elején még lelkes voltam, és mondatgyűjtésbe kezdtem, olyanokéba, amiken fenn lehet akadni. Esik az eső. Micsoda banális kijelentés, mégis ha úgy, ha akkor hangzik el, egy élettörténettel telítődik. Jelen esetben az unott bíróéval, akit egyszer csak felpezsdít egy tárgyalás után az elvált házaspár nőtagja, de azért nem annyira, hogy lemondjon arról, hogy naponta bejelentse elunt nejének hazamenet, ha esik az eső, mire az ellenkezés nélkül rávágja: kell a földeknek a csapadék. Pedig:

„(…) az egyformaság olyan, mint a halál. Hiszen a halálban minden és mindenki egyforma lesz.” És ez is Klíma, mert még bennem maradt múlt hétről. De aztán elsodort engem is a mindennapi hóesés, a mondatokról megfeledkeztem, s mire beköszöntött a hétvége, már olyan hangulatba keveredtem, hogy szóra sem érdemes.

Este, elcsöndesül a ház. Gép elé ülök, igyekszem összekaparni maradék gondolataim, amikor furcsa zajra figyelek fel. Körbeszimatolok, folyik a víz a plafonból. Felküldöm a Férjem az emeletre, kérje meg őket, bármi is az, zárják el. De a felsőt nem érdekli, nála minden rendben, kiáltja ki a kulcslyukon, még csak körül sem néz. Nálunk már elázott az előszoba, a könyvtárszoba. Két lavórba gyűjtöm a salétromos, sárga löttyöt, és arra gondolok, milyen szerencse, hogy nem a gyerekszoba. Férj újra fel, közös képviselőék dörömbölik az ablakot, hasztalan. Órák múlva, olyan éjféltájt, végre bejut a rendőrség. Bokáig áll a vízben a felső szomszéd, miközben ismételgeti, hogy nála minden rendben. Ami igaz, csak a fürdőszobában felejtette kinyitva a csapot, ám nem akarta megnézni, mert már lefeküdt. Két szobafal tönkrement, felelősség elszáll, biztosító fizet.

Mindenki alszik, aki haragszik, csak abban dolgozik némi erő.

Azért a málőr ellenére, a hét közepén még van annyi kedvem, hogy tovább keressem a mondatokat, de már letettem arról, hogy kifejtsem a Klíma szöveg kapcsán, reprezentatívnak nem nevezhető kutatásom eredményét az emberekről, akik halálban élnek, miközben „esik az eső”.

Nem mondhatok semmit, mert léthazugságban élek, s ha a képetekbe nyomnám, kicsit meghalnátok. Semmi komoly, Hamvas Béla, esküszöm, de tényleg. Minden szobába benyitni, az kíváncsiság vagy átok?

Ez a szerethető vén hülye philiphrothi karakter, Sabbath, aki kifelé hazudik, de befelé azért mégsem, viszont megtalálja a lét elviselhetőségének (számára) egyetlen útját:

„Gyönyörűséges kurvák. (…) amint közeledett a hajó a latin-amerikai kikötőhöz, máris megcsapta az embert az olcsó parfümnek, a kávénak és a puncinak az a kimondhatatlan szaga. (…) egyszer megkérdezte a blackwalli állami kórház egyik pszichiáterét, aki hetente kétszer tartott magánrendelést, mivel kezeli a népet itt fönt a hegyen, mire ő azt válaszolta: „Vérfertőzés, feleségverés, italozás, ebben a sorrendben.”

Még jó is, hogy a hétvégéig nem jutottam el a szövegekkel, ez már elég. Az élet újra elvont az irodalomtól, és ezúttal vadul elborultam én is, ölni tudtam volna, amikor az egyik pékségből azért mentem át egy másikba, mert az eladó kisasszony ráköhögött a kiflikre. De bárcsak maradtam volna ott, vagy leginkább sehol, mert itt meg egy kedves fiatalember, aki előttem állt a sorban, hirtelen és váratlan megfordult, és a babakocsi fölé görnyedve tüsszentett egy ezer kilométerperórásat. Azzal a mozdulattal rántottam el a Gyereket, és kérdeztem rá, hogy legalább influenzás-e. Meglepve konstatálta érdeklődésemet, és bár mit sem változtat a tényeken, eszébe sem jutott elnézést kérni. Kriminológiai esetnek tartom, ha valaki járványidőben nem tartja meg magának a vírusait, és jóérzésmentesen terjeszti, főleg szó szerint védtelen kisbabákra. Nem hogy a zsebkendőjét, de a kezét sem illesztve szájürege bemenetéhez. A hét végére már a legmagasztosabb irodalom sem váltotta ki belőlem a legcsekélyebb érdeklődést sem, azt lestem szüntelen, hogy szabályosan veszi-e a levegőt a Gyermekem.

(Itt eszembe jut múlt heti vitánk a fatalizmusról. A gondosnál is gondosabb szülő vagy. Aztán szembejön valaki az utcán, és rád tüsszent…)

Minek forduljak fennakasztó mondatokért a cseh vagy az amerikai irodalomhoz, amikor itt is akad dögivel. „Nálam minden rendben” – szól a felső lakó, miközben bokáig áll a vízben. „Semmi bajom” – szól a pékkisasszony, és leturházza a kiflidet. Nem beszélve arról, hogy van az a szint, amikor már teljesen mindegy, ki mit mond.

Tiszta az udvar, rendes a ház.

Maupassant ír a „világlátott emberek fatalizmusáról”. Nem is tudom, lehetne-e manapság másképp létezni, mint fatalistán. Ha nem vagyok fatalista, akkor nem tehetek mást, mint szorongani percről percre, hogy vajon nem pont velünk esik meg az ma, ami a hírekben volt tegnap, mert akkor inkább nem megyek többé utcára, a gyerekemet sem viszem sétálni, a férjemnek pedig megtiltom, hogy dolgozni menjen. Ehelyett szájkosár nélkül közlekedem járványidőben, keresztül-kasul szelem a világot repülőn, hajón, biciklin, kígyót-békát eszem, és iszom a fekete-fehér-vörös-tenger vizéből. Tudni akarom, hányféleképp lehet másként élni. Nem idegen életet.

Na persze, egészen csodálatos, ahogy mindenütt életben lehet maradni, miközben az ember meg kőkeményen racionalizál. Mindenre akad magyarázat, szeretetre, gyűlöletre egyaránt. Minél többet látsz a világból, utóbbinak annál kevesebb a helye benned. Egy idő után pedig már nincs több kérdés, csak válaszok vannak.

Elképesztő, milyen eszelősen ragaszkodnak emberek a gyűlöletük tárgyához. És micsoda fölösleges gyűlöleteket tartanak életben. De ez csak kellő távolságból látszik. Pedig valamikor el kell számolnunk. Az életnek, és a halálnak is. Minden különösebb kierkegaardi halálvágy nélkül is, el kell számolnunk. Még akkor is, ha „úgy volt, hogy mindig a másik hal meg, más bolondul meg, mi meg sosem.”

A jelmondat, amit a férjemtől tanulok, így hangzik: „Mindig nagyvonalú légy.” Érzelmi nagyvonalúságra gondol, természetesen. Mert az maga után vonja az összes többit. Talán így nem marad rendezetlen számla hátra.

Ivan Klíma hősei annyira boldogok, hogy a halálra kell gondolniuk. Mert a halál csakis az életféltés pillanatában tűnik annyira ijesztőnek. Vagy éppen azért kell a halálra gondolniuk, mert annyira nyomorultul érzik magukat. De másként gondol a halálra a boldog, mint ahogyan a boldogtalan. Az ellenségre gondolok, hogy távol tartsam, vagy éppen, hogy megidézzem. A gondolat mindenképpen nagyobb erőt ad, mint a nem-gondolat. Bár látszólag a nem-gondolat is adhat erőt, de az csak látszaterő.

Erőt nem a nem-gondolat ad, hanem a gondolat, amelyen úrrá lettél.

Szinte közhely karácsonyra könyvet dobni a piacra, mert elkerülhetetlenül vállalt üzletszaga vagy erőltetett ideológiaszaga lesz. Ezért nem is szeretem a „karácsonyi könyveket”, bár ha szeretném, se igen találnék köztük kedvemre valót. Ilyenkor inkább felkutatok valami örökérvényűt, bár mégsem kőbe vésettet.

Így lesz az idei év könyve számomra a Szerelmes beszélgetések. Ivan Klíma hétköznapiságukban rendkívüli történeteket ábrázol, ezernyi szerelmet, és mindegyiket belülről ábrázolja, magáéként, de mindtől távolságot tartva mégis. Míg a szintén cseh Kundera szerelmei különlegesek, már-már valóban „nevetségesek”, addig Klíma szerelmei a bárki szerelmei, megdöbbentően hétköznapiak, ezáltal megrendítők. (Nem mintha  volna különbség végtére is.) Karakterei kommunikációképtelensége és erőteljes magányérzete kafkai örökség. Mintha törvényszerűen minden szerelemnek véget kellene érnie. De hát Klíma hozza magával második világháborús gyermekkorát, üldözöttségét, mentős-kifutó-utcaseprő múltját is.

Szerelem és halál. E köré épülnek Klíma beszélgetései, mert e kettő elválaszthatatlan. Akárcsak Philip Rothnál. Szerelem elől a halálba, halál elől a szerelembe visz a menekvés.

„Éretlen férfiak többnyire olyan lányokat vettek feleségül, akik olyasvalamire vágytak, amit ők nem tudtak megadni nekik, úgyhogy egy idő múlva törvényszerűen felbukkant a harmadik, és feldúlta azt, ami soha nem állt szilárd lábakon.” Meséli a tapasztalt válóperes bíró. És meglepően sok szerelem végződik a harmadikkal. Azaz jóval előbb véget ér, csak a harmadikkal mondatik ki, de aztán klasszikusan mégsem a harmadikkal kezdődik újra. Valójában azért, mert a „harmadikkal” szemben irreálisan nagy az elvárás, ő felel a teljes kudarcra ítélt családi életért, s ez túlságosan nagy felelősség egyetlen ember számára.

Ajánló helyett ezúttal álljon itt inkább a könyv néhány gondolata:

Mind ugyanúgy végezzük, hát hogy lehetnénk vadidegenek egymásnak?

Érdekes nézet. Hogy a halál összeköti az embereket.

Nem, az embereket a szeretet köti össze, mert az dacol a halállal.

Aki kihívja a halált, az életet káromolja. Jobb a szerelmet kihívni.

Sok minden volt, ami összeköthette őket, felfedezték, hogy reményeik és szorongásaik részben közösek. A szerelembe vetett reményük, a nem-léttől való szorongásuk. A nem-léttől, mely elől nincs menekvés. A közeledésbe vetett reményük, a következményektől való szorongásuk. Persze kérdés, hogy egyáltalán összekötheti-e valami az embert egy másik emberrel. Az irodalomban szokás szerint erre is, arra is lehet bizonyítékot találni: hogy lehetséges az ilyesmi, meg hogy lényegében lehetetlen. A modern irodalom a klasszikussal ellentétben inkább az utóbbi lehetőség felé hajlik. Az ember egyedül van a világban, és egyedülléte feloldhatatlan. Szerette ugyan a modern irodalmat, de ezt a nézetet túl provokatívnak és szkeptikusnak találta. Egyébként a legmodernebb irodalom már nem is foglalkozik efféle problémákkal. Semmiféle problémával nem foglalkozik.

Az emberi szellem nem találhat más egérutat, csak az alkotás aktusát, hogy elkerülje a hétköznapok lélekölő egyhangúságát és azokat a mélységeket, ahová a hétköznapiság támogatta és erősítette sötét erők csábítják.

Hűtlen lehet az ember önmagához?

Mindenkinél hűtlenebb.

A sorsát úgysem kerülheti el az ember. Csak a balgák hiszik, hogy sikerülhet. A balgák szüntelenül csak menekülnek. Vagy támadnak. Vagy tornyot építenek. Azt képzelik, hogy tornyot emelnek, pedig útvesztőt építenek, ahol aztán elpusztulnak.

Mikor, hol és miről szerezhet bizonyosságot az ember?

Mégsem tudott szabadulni attól a meggyőződéstől, hogy a legtöbb válás semmit sem old meg, hogy az emberek a válással önmaguk elől menekülnek, ami elől nincs menekvés, önnön ürességük, arra való képtelenségük elől, hogy megosszák az életüket valaki mással.

Arra gondolt, olyan egyedül van, hogy már ábrándoznia sincs miről.

Mindenkinek megadatik a pillanat, amikor tündökölhet, amikor egy tettel felülemelkedhet önnön kisszerűségén. Ám a pillanat elszáll, és mi történik utána? Mi legyen a következő lépés?

Amióta Kislányom felismeri a személyeket és tárgyakat, és képes megkülönböztetni az idegent az ismerőstől, megjelent a félelemérzete. Ez persze normális fejlődési folyamat ebben a korban, de mégiscsak a tudás hozza magával a félelmet is.

Amiről nem tudunk, attól nem félünk. Mit válasszunk hát: a félelmet vagy a nemtudást?

Nem véletlenül emlegettem múltkor Kafka Kastélyát. Most, hogy újra elővettem, minden idők egyik legkülönösebb könyvének találom. Egyáltalán nem az az érzésem, mintha fikciót olvasnék, számomra az abszurd világ, amelyet feltár, teljes mértékben kortárs realitásként hat. És éppen ettől válik hidegrázóvá.

Utolsó éveinek főműve csak a halála után és rendelkezése ellenére, 1926-ban jelent meg először, és számomra tökéletesen ábrázolja a 2009-es magyarországi viszonyokat. Ma már nemigen akadnak hasonló regényírók, Kafka egészen látomásszerű, kár, hogy sokáig nem értettem igazán.

Egy értékdevalvált kor és világ, agyonszabályozott és mégis kihágásokkal teli, a hivatali hatalom nagyvonalúságnak álcázott önkényuralmával, amely csak a benne élőknek normális, azazhogy inkább szokássá merevült, külső szemlélőnek inkább riasztóan természetellenes. De meddig lehet kívülről szemlélni, és mikortól vagyunk benne mi magunk is? Hol a határ a szemlélődés és a részvétel között?

Az ember nem csak az, ami, hanem amivé magát teszi, véli Sartre, hiszen létállapota a szabadság. Ezért teljes felelősségre ítéltetett önmagáért, ám megkerülheti a saját létéért való felelősséget, mivel rendelkezik az igaztalanság lehetőségével is önmagával szemben. Itt pedig fontos szerepe van a Másvalakihez fűződő viszonynak. Az ember Másvalaki által „tekintve” él, de csak önmagában képes cselekvésébe olvadni, Másvalaki jelenlétében tárggyá merevedik, és ki van szolgáltatva a Másvalaki ítéletének. Ez a híres leselkedő-elmélet. A leselkedő kíváncsiságában én-tudat nélkül feloldódik tettében. Ám ő is Másvalaki által megpillantva ébred rá, hogy maga is csak leselkedő. Vagyis önmagunk megismeréséhez szükséges a másik. A másoknak való kiszolgáltatottság pedig tudatossággal győzhető le. Az ember tehát megtapasztalhatja saját személyes létét, ha nem válik mássá. 

Aki behódol, előre juthat, vagyis italt mérhet az urak ivójában, aki ellenáll, annak vége. Büntetés ugyan nincs, csak néma blokkolás, és minden út bezárul előtte. Kapcsolatok, hatalom, várakozás, őrök, kihallgatások, elveszett akták, visszaélés. Nagyjából ezek az örökérvényű kulcsszavak. Ebben a világban a barátság nem konstans elem, sokkal inkább közvélemény-függő. A pusztulásfalu és eltorzult lakói világában igen súlyos következményekkel jár, ha egy nő elutasít egy kastélybeli mindenható hivatalnokot. Semmi konkrétumot nem tudunk ugyan, de a suttogó propaganda áthatolhatatlan erejű ítéletet hordoz.

Szegény K. is, akárcsak a többi kafkai hős, a végső igazságot keresi, ám rátalálni képtelenség. Az igazság vagy nem is létezik, vagy az ember annyira elcsigázott és fásult lesz a hiábavaló küzdelemben, hogy a kritikus pillanatban már csak aludni képes. És olyan elementáris erővel rántja magával az olvasót is a kilátástalanságba, hogy alig futja védekezésre a steril könyvtárszobában.

Kafka szenvedett magánya miatt, bár ő maga választotta. Eljegyzését kétszer is felbontotta, az írói hivatást helyezve előtérbe. Későbbi betegségét ezért büntetésként élte meg, hiszen disszonanciában élt önmagával. Nappal lelkiismeretes hivatalnokként dolgozott, éjszaka viszont látomásai elől az írásba menekült fő erkölcsi felelősségét a világ megismerésében látva.

Bár Kafkát leginkább az expresszionizmushoz kötik, mégis elszigetelt életmű az övé. Igazi jelentőségét csak halála után ismerték föl. Írásaiban kirajzolódik a magányos, huszadik századi ember képe. Sokáig próbálták ideológiák mentén értelmezni Kafkát, de ez szerencsére lehetetlen. Mert ő képekben beszél, jegyzőkönyvszerűen ír, rideg pontossággal, ijesztő tisztánlátással és kísértetiesen valószerűnek láttatva az irrealitást. Sötét humora hatással volt a közép-kelet európai irodalomra, de az egzisztencialistákra is.

Jaspers úgy látta, hogy mivel az ember külső körülményeinek rejtettségében él, különös ösztönre van szüksége, hogy az visszavezesse őt saját létezéséhez. A határszituációk: a halál, a harc, a szenvedés, és a bűn. Ezeket átélve nyilvánvalóvá válik, hogy a külső feltételekhez való felületes igazodás meginoghat, és az én maximálisan önmagára marad. Legerősebben ez a halál tudatában jelentkezik, ami a puszta meglétet fenyegeti, és ezáltal próbatétellé válik.

A tudás tehát félelemmel jár. Nehogy átaludjuk a pillanatot.

(Bár a nemtudás sem kímél. És mi hajtana az öröklétben?)

Nem megy nem tudom akarni már nem
Megy nem tudom akarni már nem megy
Nem tudom akarni már nem megy nem
Tudom akarni már

(Emil.Rulez! : Nem megy)

Bizonyos zenék visszahoznak egy-egy pillanatot a múltból, amikor még jobban ment az írás, mivelhogy nem értettem semmit a világból, csak cirkáltam kóvályogva, mint Kafka K.-ja az irracionalitásban, és kérdések tomboltak az agyamban, hogy csak egy kicsit is oszlassam azt a tömény homályt. Azt hiszem, tipikus, hogy amikor értelmet lelsz magad körül, kezdenek elhalkulni a kérdések, és felerősödni a válaszok. És sokkal kevesebb kimondott szóra van szükséged.

Már harmadik órája várunk a rendelőben. Csak az tűnik fel, hogy mind elfogy, aki utánunk érkezik. És mi még mindig várunk. Mert először a csókosok. Majd a csókosok csókosai.

Újabb ismerős esik be a héten kávé mellett búcsúzkodni. Az „Elegem van, elmegyek” korszakát éljük. Most már ezt is másként látom. Habár hamarosan én is újra elmegyek, hálás vagyok a csalódásaimért. Érdekes hátradőlni, és elnézni, hogyan alakulnak át az érzések egyik halmazállapotból a másik halmazállapotba.

Ami valamikor düh volt, fájdalom, és veszettül hajtott igazakat bizonygatni, küzdeni, ma elfogadássá, megértéssé szelidül. Hol tartanék most, ki volnék, mi volnék, ha nem tépnek ki akkor a kezemből egy-két álmot, ha nem rabolnak el tőlem jópár ideát? Mikor nyugodnék meg? Álldogálnék, mint K. a hóban, nem értve-várva, hogy bebocsátást nyerjek a Kastélyba, hogy csak jóval később ébredjek rá arra, hogy bárhová, csak a Kastélyhoz nem akarok tartozni.

Kellenek a bántók, hogy továbblépésre tanítsanak. Igen, azt hiszem, meg kell köszönnöm mindenkinek, aki valaha is bántott, hogy most, többedszerre, úgy tudok majd elmenni, hogy nem keserűséget hagyok hátra. Nem elmenekülök. Ez az elmenés rendezett sorokat hagy maga mögött.

Úgy jöttem, hogy a jó az egyértelmű. De nem. Ebben az időszámításban az egyértelmű a rossz. Minden másért tenni kell. Ezt még meg kellett tanulnom.

A The Darjeeling Limited (2007) Wes Anderson legjobb alkotása. Három amerikai fivér: Owen Wilson, Adrien Brody, Jason Schwartzman keresi az útját, egymáshoz meg egymástól távol, de Bill Murray is szeretne feljutni a keresésvonatra. Felszállnak és átszelik Indiát, hogy megtisztuljanak, és megfejtsék életüket, de aztán tizenegy bőrönddel a sivatag kellős közepén találják magukat. És mi lehetne jobb önismeret ennél?

A megértés életveszélyes lehet, csak a nemtudás ment meg. Erre jön rá a kísérleti alanyt játszó Elijah Wood. Nemrégiben nagy hatást tett rám a Tegnap után (The Bumblebee flies anyway, 1999) filmötlete. A Dongó-projekt lényege a tudat hatalma a test felett. A dongó fizikai adottságait tekintve nem volna képes a repülésre, mégis repül. Ez képezi a kísérlet kiindulópontját. A kórházban, ahol a főhős magához tér¸ mindenki haldoklik, csak ő nem. A felismerés útja gyötrelmes és a légüres térben lidércektől kísért: mert ő az egyetlen, akinek nincsenek emlékei. A múlt gátolja a gyógyulást. Aki tudatában van betegségének, a halálra készül. Aki semmire sem emlékszik, dongóvá válik, tudata legyőzi testét, a nemtudás legyőzi a rákot, és a dongó képes a szárnyalásra, az ember pedig a gyógyulásra. A felismeréssel pedig együtt jár a kérdés: Mi kell? A múltnélküli jövő, vagy a jövőnélküli múlt?

És lehet múlt nélkül élni. Olykor csak úgy lehet.

Kell az embernek éreznie, hogy egy bizonyos tekintetben titokzatos világban él, amelyikben megeshetnek és megtapasztalhatók soha meg nem magyarázható dolgok is, nem csak olyanok, amelyek a várakozásnak megfelelően történnek. Beletartozik ebbe a világba a váratlan és a rendkívüli. Ezt mondja Jung.

És lehet a váratlan egyfajta életforma. És ilyenformán megszokható. Vannak szakaszok az életünkben, amikor egész jól boldogulunk velük, a váratlanokkal. És vannak szakaszok, amikor a nyugalom kell. Ahogy volt eltés tanárom, Nádasdy Ádám írja hátborzongatóan igaz Maradni, maradni című versében: Átzuhanni: az fáj. A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

A horzsolásokra nem lehet készülni. Némely horzsolás felfoghatatlan. Némelyik elviselhetetlen. Amelyik nem az, az nem is horzsolás. A veszteség talán a legsúlyosabb mind közül. Ha más nem, november elseje biztosan ráébreszt erre minden évben. Ha más nem, a rengeteg váratlan, megrázó hír nap, mint nap, biztosan.

Amikor Ázsiában éltünk, megpróbáltam eltanulni az ottani buddhista halálszemléletet, miszerint nem vég, hanem újabb kezdet van, amelynek során ismételten eggyé válunk a természettel. Ez egy békésebb, humánusabb elmúlásrítus, csak európai aggyal nehezen elsajátítható. Sokkal fogékonyabbak vagyunk a félelemre, szorongásra, magányra.

Kevesen ábrázolták az elmúlást Csehovnál szívszorítóbban: ahogy ott áll az elárverezett egykori Cseresznyéskert kivágott fái helyén az ott felejtett, elmúló, öreg inas: Az életem úgy elmúlt valahogy… mintha nem is éltem volna… Egy kicsit lefekszem ide… Hej, öregem, nincs már tebenned erő… semmi sincs… semmi bizony… vén álomszuszék…

A többiek Ott vannak, ha az ember szép és társasági és mosolygó, de ha bajba kerül: „Gyere majd vissza, ha jobban leszel.” Nagyon kevés igaz barátra leltem New Yorkban. A többség egyszerűen gané. Hangzik a panasz Philip Roth Sabbath színházában. A könyvet egyébként mindenkinek ajánlom, aki vevő egy embergyűlölő, perverzül erotomán, ugyanakkor emberi hangot megütő, vénülő bábjátékos keserű mézízű visszaemlékezéseire. Élettörténetében a halál több arcot ölt, és hol váratlan hirtelenséggel tépi ki karjai közül az öregedő, ám igen kikapós fogadósnét, hol hosszasan kísért, mielőtt lesújt. Sabbath az öngyűlöletben is alaposan megmártózik, miközben megváltja saját sírhelyét egy elhagyatott zsidó temetőben.

Sokszor a véggel együtt köszön be a megvilágosodás. Sajnos. Mégiscsak Drenkához kellett volna hű lenni? Most meg már csak a sírkő fölötti érzéki emlékezés marad. Kár, hogy nem csak ő jár oda megkönnyebbülni. Hiszen Drenka méltó társa volt a csalásban. Sok hódolót hagyott hátra.

Philip Rothot ismerjük, mégis számomra meglepetés a műben megjelenő többszörös szeretőelmélet ábrázolása, s az egyhez való örökös visszatérés. Olyannyira, hogy szinte már értem is. Mindeközben minden annyira érdes és bizarr, hogy egy pillanatig sem lehetne túl érzelmes. Nagyjából a könyv megjelenésével egy időben forgathatták Az utolsó éjszaka Hong Kongban című filmet (Chinese Box, 1997) Jeremy Irons főszereplésével, aki viszont egyetlen asszonyba vetett reménytelen, eszményi szerelmét hajszolja a halálig.

A jádekő összeforrasztja a megszakadt szívet, vallja a főhős, aki hátralévő pár hónapjában a hanyatló Hong Kong képeit filmezi az átadás előtti időszakban. Egy eltitkolt betegség, egy távoli család hívószava, egy luxusprosti iránti, szűnni nem akaró szenvedély, párhuzamban a városlakók kényszerképzeteivel. Bekuckolós, szép film, Irons meggyőző alakításával.

Ezzel szemben az Árnyak toszkán verőfényben (The Shadow Dancer, 2005) totális idiotizmus. Egyedül a képekért érdemes megnézni, aki a kinti télből verőfényes toszkán miliőbe menekülne. Számomra érthetetlen az egész film, ugyanis viccnek túl komolyan vett, szimbólumnak viszont túlságosan erőltetett és evidens. A történet szerint egy írni még nem tudó író rá akar beszélni egy írni már nem tudó vagy akaró írót az írásra. Az öreg regényíró felesége elvesztését követően elnémult, és senki sem bírja rá az alkotásra. Míg fel nem bukkan a tejfelesszájú londoni szerkesztő, akit végül egy kalitkába zárt madár képe ébreszt rá arra, hogy szabaduljon meg a kötelékeitől, és a szabadság vezesse ambiciózus tolla hegyét. Leginkább azt nem értem, hogy miért nem lehet egy öreg írót békén hagyni, ha már úgy döntött, hogy nincs mondanivalója. Minek esküszik össze egy egész toszkán falu, s főleg miért nem ír valaki húsz évig, ha közben meg valójában mégis akarna írni. Mondvacsinált forgatókönyv, egyedül paródiaként tudom elképzelni, de sajnos nem az, vagy ha igen, akkor meg rossz, ugyanis nem derül ki.

A Chinese Box luxusprostituált iránti szerelemmotívuma a Csodák utcájában is megjelenik (1995-ös mozi). Úgy tűnik, a férfiakat ez csak a felszínen taszítja, viszont itt is életével fizet a főhős. Csakhogy értelmetlen hősi borbélyhalállal. A sikeres mexikói film Naguib Mahfouz Nobel-díjas regényének adaptációjára épül, amelyet a rendező, forgatókönyvíró Brad Mirman dolgozott át. Igen különös világú filmnek mondanám, a bűvöletes Salma Hayek tündöklésével, aki ebben a szerepben hívta fel magára a nemzetközi figyelmet.

A homofób, egyben meleg családapa mexikóvárosi kocsmájába színházszerűen gyülekeznek a környékbeliek: a megunt feleség, a csodával határosan férjhez menő rusnya vénkisasszony, a később prostituálódó tüzes szűz, annak szívrohamos érdekférj-jelöltje, és a többiek, kiknek sorsa mind-mind fordulatos, megrázó, és tragikomikus; hideg estén érdemes időtöltés.

Amikor jön a hüvelygombás nő, menekül a család. Biztos láttátok már a piros pöttyös ruhás asszonyt, aki mondani szokta, hogy „végre beszélhetünk a hüvelygombáról.” Az alkotó talán úgy vélte, hogy műve egyszerre ismeretterjesztő, és laza is, némi pikáns kis nősténysovinizmussal meghintve.

De nem nagyon merek fanyalogni tévés reklámok miatt, mert eszemben van egy eset, amely velem történt meg még rádiós koromban. Éppen a tévés reklámokról beszélgettünk, és kollégám beolvasott pár hallgatói sms-t a témában, köztük azt is: „Utálom, amikor éppen etetem a gyereket, és a pofámba vágnak egy tamponreklámot. Nem értem, miért nem tiltják be az ilyesmit vacsoraidőben. K. Anikó, Mátyásföld.” Rövidesen érkezett is a válasz: „Te meg minek eteted a kölyköd a tévé előtt?”

Erről, bár konkrét összefüggésre rámutatni nem tudok, eszmefuttásomban eljutok oda, hogy anyasors. Az apasors is kemény topik, másik topik, egyszer majd erről is esik szó. Amikor évekkel ezelőtt újságíró-képzésre jártam, és reklámokat elemeztünk, elhangzott, hogy létezik az ú.n. „housewife” kategória. Ez köztudottan a leggagyibb, legunkreatívabb, legbugyutább, legdirektebb ráhatás. Jön a tündér, vagy Eva Longoria, esetleg valami rajzfilmfigura, és megmondja, hogy némber, így pucold a vécét.

Most, hogy magam is beléptem a „kategóriába”, sért, hogy hüvelygombás, agyatlan háztartásbelinek néznek, akinek szellemi tápláléka maximum a domestos. Vagy attól, hogy valaki lányból asszony lesz, háztartást vezet, gyereket nevel, automatikusan hülye is? Nyilván, hogy a reklám csak metafora. És nem a nullkreativitáskutatás, mint reklámpszichológiai fogalom, foglalkoztat. Hanem ezen habkönnyű felvezetésen túl maga a háziasszonylét, mint kategória, kezd izgatni.

Ahogy olvasom a könyveket, tébolyító, hogy mennyi frusztráció tapad a kérdéshez. A világirodalomtól a legtárgyilagizálóbb szakirodalomig. Nem szoptattál? Kutya vagy te, nem asszony. Évekig szoptattál? Te szoptatásligás, elvetemült, lelkibeteg állat. Visszamentél dolgozni? Lelkiismeretlen karrierista, minek is szül az ilyen? Nem dolgozol, csak ülsz otthon? Kitartott, eltartott, vécékefereklámzabáló housewife category!

Nagyjából olyan ez is, mint minden más. Agykontroll elmélet, testkontroll teória, mindent a vízről, az igazság a tejről, bélben rohadó gyümölcsök, szénhidrát-diéta, káposztalékúra, csokifogyókúra, napi két és fél csirkés vagy nullkalóriás trend. Mint a vaj-margarin összecsapás. Vagy a nagy védőoltás vita. Vagy hogy azonnal átmosni a bébi könnycsatornáját, miközben semmiképp sem átmosni féléves kor alatt. A királynőt megölni nem kell félnetek. Szóval mindennek igaz az ellenkezője is, ha elhiszem.

A napokban váltottam pár levelet egyik blog-kommentező társunkkal, éppenséggel az anyaságról. Egy asszonyról írt, aki évtizedeket „adott” életéből a férjének, amikor aztán kiderült, hogy érdemtelenül, és akkor ott állt a nő, ötvenvalahány évesen „élet” nélkül: „Ne élj csak a családodnak!” Szomorú történet, de elmondom, mégis miért nem hat meg annyira. Persze, hozzáteszem, hogy minden egyes percben tévedhetek, mint ahogy ma már egyetlen interjúra sem adnám ugyanazt a választ, mint mondjuk két évvel ezelőtt. Az anyasors nagyon keményen szembesít a valódi éneddel. Mert akkor teljesedik ki a nő. Az a pont, amikor tökéletesen egész, és nem hajtja semmilyen külső színlelés. Csak és kizárólag befelé él, kommunikál, érez. Csalásnak, hazugságnak nincs helye. Színtiszta, lemeztelenített igazság. Tessék, itt vagyok. Ilyen a nő hat hónap virrasztás után, fáradtan, karikás szemmel, elnyűve, kivirulva, lefogyva, meghízva, tejjel, tejtelenül, ennyire toleráns, ennyire türelmetlen, ezekre figyel, ez érdekli, az untatja, erre vágyik, ezek a tervei, így kommunikál a szomszéddal, a boltossal, így néz az urára, ezt pakolja elé az asztalra, így szeret.

Csont nélkül. Nincs idő gondolkodni. Ilyen vagyok anyaként. Feleséganya. Vagy anyafeleség? Minden más életszakaszban a nőt valami külső tény hajtja. Diploma. Munka. Még több munka. Karrier. Még nagyobb karrier. Ekkor még beleférhet, hogy esetleg ilyen meg olyan vagyok a kiszemelt hímmel, mert tudom, hogy ez a célravezető. De anyaként pontosan olyan feleség leszek, amilyen ember. S ha a férj jó emberismerő volt, jól választott. Ha nem…

Ha az asszonynak áldozat volt a „családért élni”, akkor nem a saját életét élte. Akkor ez nem volt az ő élete. De valaki másnak ettől még lehet a saját élete maximuma a család. Mint ahogyan nálam a vaj válik be, nálad a margarin. X csak húst eszik, Y meg csak a krumplit. És egyik sem hal meg. Tehát működik.

Vagyis teljesen mindegy, hogy melyik és hogyan, ha az a te saját életed. És ha ezzel együtt annak a másiknak is a saját élete marad. Két saját élet egymásért egy teljesen egész élet. Számomra nincs teljesebb élet az anyasorsnál. Egyszer azt írtam, évekkel ezelőtt, ide a blogra, hogy az összes könyvemet odaadnám ezért. És oda is adom. Vagyis csak az fogja úgy érezni, hogy nincs saját élete, akinek eredetileg sem volt. A játszma csapdája, hogy mindig rá lehet mutatni a másikra, hogy ő volt, miatta történt.

De nem. Valójában nem. Kétségtelen tény, hogy attól a perctől kezdve, hogy anya lettél, óriási logisztikai művelet eljutni bárhová, fogorvoshoz, fodrászhoz, ne adj isten, csak úgy, kávézni. Egyrészt, kire hagyod a kicsit, és főleg miért, amikor úgyis minden gondolatod ott jár. Tehát minek kávézni, ha úgysem érdekel már, ami azelőtt? A kávé íze is más. Mert először a gyerek. Egyen. Mosdjon. Legyen tisztába téve. Játsszon. Pihenjen. Mosolyogjon. És majd akkor. Esetleg. Másrészt, eljutni egy „európai” nagyvárosban A-ból B-be BKV-n babakocsival kész akrobatika vakmerő haladóknak. Vagyis, bocs, Ági, de nincs időm, és az a helyzet, hogy lehetőségem se, de valójában kedvem sem túl sok. Nem jönnél inkább te, és néznéd meg a gyerekszobát inkább?

Persze, ismerem a „ez jaj, de káros”, maradjon nő a nő mellékzöngéket, de miért ne lehetne beismerni, hogy a nő biológiailag anyává válik, testileg-lelkileg anya, ez kémia, biológia, földrajz és történelem egyszerre, nincs mit mellébeszélni. Nyilván, fontos, hogy altatás után, fáradtan is felvegyem a csipkés kombinét, amikor beviszem az esti vörösbort, és szelíden a kisasztalra helyezem, miközben az életem társa zongorázik. Ő fizikailag apa, és egyúttal fizikailag férj is, tehát neked ott és akkor fizikailag nőnek kell lenni.

Már mióta írok, és még mindig nem tartunk sehol. Normális, ha a nő megváltozik, kár harcolni ellene. Olyan értelemben normális, hogy maximálisan anyaként kezd funkcionálni, hiszen erre hivatott. Miközben megmarad társ is. Nem normális, ha ettől elviselhetetlen lesz, követelőző, elutasító, közömbös, fásult, agresszív. Nem kellene így lennie. Ez életünk legszebb szakasza. De csak akkor, ha nem érzed úgy, hogy le kellett mondanod valamiről. Mert akkor évek múlva észreveszed, hogy nincs életed. Ha volt életed, és boldogsággal, teljességgel adtad át magad az anyaságnak, a családnak, a párkapcsolatnak, akkor soha nem érezhetsz így. Akkor mindig is megmarad az életed. Más lesz. De a te életed marad.

(U.I.: A housewife kategória esetleg a NŐ, aki annyira már megvalósította önmagát, hogy könnyűszerrel képes lemondani a további önmegvalósításról egy mindennél csodálatosabb cél érdekében, otthont teremt, anya és társ, főállásából eredendően elszigeteltebben él, azonban annál tágabb tereket fog be képzelete, szelleme, megérdemel hát egy kevésbé lesajnáló reklámblokkot.)

Az emberek unalmasak. Kilencven százalékuk pedig teljesen hülye. Jelenti ki a Krétakör-féle Siráj orvosa. Az a helyzet, hogy a hülyeség önmagában még nem is annyira irritáló jelenség. Az tény, hogy hülyének lenni nagy luxus, mert jó nagy ráfizetéssel jár, de a naivitás mégiscsak lehet bájos. Nekem tehát nem azzal van bajom, hogy ha valaki hülye. Sokkal inkább azzal, hogy ha valaki gonosz.

Mert míg a hülyeség kint marad, ha az ajtót magadra zárod, a gonoszság beszivárog a kulcslyukon. Humán környezetszennyezés. És nem pusztán arra gondolok, hogy szerelőnek álcázva az otthonodba törnek, és a kisnyugdíjadért elvágják a torkodat. Hanem az általánosan offenzív légkörre. Engem például személy szerint sért, ha ülök otthon, pucolom a krumplit a leveshez, és közben hallom, hogy egy országos csatornába már megint azért hívtak be valakit, hogy megalázzák, hogy nevetségessé tegyék, hogy inzultálják. Aki bemegy, hülye, de aki hívja, aki kérdezi, az gonosz. És ki áll a háttérben? Egy végsőkig eldurvult rendszer.

A vér és fanszőr már nem extra, mi maradt még? A test már meztelen, következzék a lélek sztriptíze. A publikus anyázás sem botrányos, sőt trendimódra kifütyülik, jelezve, hogy azért senki se értse félre, ott volt. Laza-menő műsorvezető az, aki félvállról kérdez, büszke, hogy felkészületlen, anyanyelvét nem ismeri, de újítja, épp csak a képernyőre nem ürít, és belerúg abba, akinél nincs mikrofon.

Régen még megszólták a lapok szegény Jászai Marit, mert illetlen mozdulatot tett a színpadon. Ma már nincsen illetlen mozdulat, igaz, hogy illendő sem. Jóérzés, jó ízlés széles vásznon, HD minőségben biztosan nem kerül már napirendre. A bunkó boltos, a tanárt felpofozó diák, a molesztáló pedagógus, a befeszült hivatali ügyintéző mégis mitől volna más? Az inzultus tömegcikk, mindenütt kapható, nem kell hát elnézést kérni. Inzultus egyenlő a huszonegyedik századra általánossá vált, állandósult jelenség, amely a közízlést meghatározza, sugározza a képernyő, jóváhagyja a rendszer, elfogadja a társadalom, rábólint az adóellenőr. Slussz.

Szegény Mel Gibson is megpróbálta megfogalmazni a gondolatot, csak valahogy túl messzire ment, túl nagy ideológiát gyártott köré, és túlbonyolította mindenféle anakronizmussal meg történelmi pontatlansággal még 2006-ban az Apocalyptóban. Csak annyit akart mondani, hogy az amerikai társadalom destruktív és önpusztító gépezet, amely Irakba küldi a fiait meghalni. De ehhez vizionált egy ősi maja vadembertársadalmat, akik brutális kegyetlenséggel hajtják végre emberáldozataikat, könyörtelenül elpusztítva a békés halász-vadász törzseket. Elfelejthette mit mondott Freud: A szivarom nem szimbólum. Csak egy szivar. Bár abban igaza volt, hogy egy civilizáció hanyatlásának előjelei időről időre megjelennek. Ilyen értelemben mi is hanyatlunk. És önmagunkat pusztítjuk, Will Durrant szavaival a film mottójában: „Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg nem pusztítja el önmagát.”

Olykor az általános érzésem a világbizonytalanság. A házam ugyan elméletben a lehető legtávolabb esik a világtól. Sőt már kimondottan elszigetelt világ. Mégis rám tör. És nemcsak arról beszélek, hogy globálisan ingatag a gazdaság, hanem, hogy egyéni szinten tartani kell attól, hogy valaki kárt okoz neked, a családodnak. Szülőként kellene igazán erősnek lenni, mégis azóta érzem a sebezhetőséget. Féltem őt a valóságtól.

Mi romolhatott el ennyire az emberben? Van ember, aki pont az, aminek látszik? Tényleg mindig győz a rossz? Hétköznapi utcai csendélet: „Fiatalember, megtenné, hogy a kukába szemetel?” „Törődj magaddal, vén hülye köcsög.”

Lehet, hogy valami furcsa rendellenességgel születtél, mint egy hatujjas balkéz. Lehet, hogy egyes orvosok azt hiszik, hogy ez valamiféle szervi agyzavarral áll összefüggésben, de nem biztosak benne, és a szüleid nem engedhették meg maguknak, hogy kiderítsék.

Lehet, hogy későn jártál, későn beszéltél, visszahúzódó gyerek voltál, ezért retardáltnak diagnosztizáltak. Lehet, hogy különös adottságod van a számokhoz, ami ellentmond ennek a diagnózisnak. Lehet, de csak lehet, hogy félévente olyan üvöltő koponyafájdalom sújt, amilyet semmiféle röntgensugár, vérvizsgálat, MRI vagy gerinccsapolás nem mutat ki, a kín pedig olyan szörnyűséges, hogy szinte öngyilkosságba hajszol a küzdelem ellene. Lehet, hogy ha többször felbukkansz, nem fogják elhinni, hogy baleset volt csupán. Bemész a saját neveden, megnézik a kartonodat, és mivel már előfordult veled ilyesmi, úgy döntenek, hogy önveszélyes vagy. Az Állam pedig agyonhibernálozva bevághat valami motyogó, fejrázó, felnőtt nőkkel és férfiakkal teli terembe, akik nem tudják kitörölni a saját seggüket, gyerekműsorokat bámulnak a tévében, és rejtvényeket próbálnak megfejteni. S ha az Állam úgy látja, hogy a helyzet változatlan, bekerülhetsz újra meg újra. És az Állam dönti el, meddig maradsz bent, és mikor jöhetsz ki, és a szabályokat is ők állítják fel.

Ha huszonegy éves halott bébiként adod el magad valami unott joggyakornoknak, akkor aztán oda kerülsz, ahol se napfény, se Isten, se óra nincsen.

Így hát beletanulsz, kiismered a Rendszer csínját-bínját, megtanulod, mit hogyan hamisíts, hogy a hatóságok által igazolhatóan legyen kibocsátva, a régi éned pedig eltűnhessen.

***

1986, február. Robaxin. Kis sárga kapszulák, ragyognak, mint a nap egy zsírkrétával festett gyerekrajzon. Az az öt pirula leállította a szívem, és megpillantottam az agyhalál fényalagútját, amikor a mentősök visszasokkoltak az életbe. Ezért a kiruccanásért 160 dollárt számoltak fel.

1986, június. A Demerol, harminckét aszpirin kíséretében, kiújítja a tizennégy évesen kapott mérgezést.

1986, november. Mozgalmas egy év. Vicodin. Képzeld csak el, amint a reggeli gyomorgörcsöddel ébredsz, majd az azt követő szertartásokat:

Zuhany.

Kávé.

Közlekedési hírek.

Beszélő rádió.

Pokol.

Otthon.

Ital.

De aztán beugrik, hogy vasárnap. Az a négymásodperces nyugalomáradat megközelíti a Vicodin hatórás hatását. De a túladagolástól émelyegsz, a gyomrod egy hánykolódó felmosórongy, amit mintha két ököllel facsarnának szárazra. Meleg nyáldagály önti el a szád, miközben mozdulni próbálsz, de hiába. A szavak úgy csapódnak agyadhoz, mint a mólón tajtékzó szennyvíz, rendszer nélkül, kapcsolódás nélkül. Ujjak. Név. Észlelés.

1987, február. Darvocet. Meg egy pint burbon.

***

Az első a kedvencem, akárcsak az első korty a reggeli kávéból vagy az esti burbonból. A nap első csíkja és a forgószél az agyamban.

Megszűnik.      

Egyszerre csak egy gondolat. Minden csendes és lassú. Mély szippantás, visszatartom a lélegzetem, és számolok – ezer, kétezer, háromezer – nézem, amint a borzongás végigfut az ujjaimon, ahogy az elhaló hullámok az apadó mederben. Papírral meg tollal a fehér űrbe merengek, és kimérek tizenöt centit a szememmel. A távolságot fejben tartom, amíg meg nem látom a két pontot az üres papíron, és össze nem kötöm őket egy vonallal – egyetlen tiszta, egyenes tollvonással. Milliméteres pontossággal dolgozom. Nyomok még egy csíkot és érzem a hullámok áramlását a mellkasomból és a fejemből, kezem biztos, akár egy kristálypohár.

***

Pár percig ültem még a látogatóteremben, és az ujjaimat bámultam, kikapcsolva és elveszve, míg egy parancsnok rám nem szólt, hogy húzzak el. Aztán a cellámban egy tekercs vécépapírt gyűrtem a fejem alá párnának, becsuktam a szemem, és megpróbáltam érveket felsorakoztatni magamban, hogy miért gyűlölhetném Anyát és Apát. Kezemre és térdemre kapartam minden egyes darab gyűlöletet, amit csak kipréselhettem emlékezetem szilánkjaiból, majd a számba gyömöszöltem mind, és szétrágtam, kiszívva levüket, hogy megmérgezze és megfojtsa a fájdalom és szomorúság és gyengeség utolsó nyomait is bennem. Két nappal később rám tört a harmadik istenátka.

***

Annyira távol vagyok mindennemű faltól vagy ajtótól vagy ablaktól vagy folyosótól, hogy sosem leszek már távolabb. Bármilyen fajta kerítéstől. Határtól. A mondat közepén félbeszakított, átnyúlt az asztalon, és csókkal hallgattatott el. Mikor voltam utoljára karnyújtásnál távolabb bármiféle ketrectől? Megjártam a háztetőt. Szemem szökken, talpalatnyi fogódzó után kutatva, de nincs. Nincs mit kimérnem. Hiányzik.

***

Emlékszem minden veled ébredő másodpercre. Minden nőben az ő arcát fogom látni hosszú ideig. Beszívom és szagolom és az Isten melege énekel bennem és a fakuló nap úgy terül el, mint jéghideg fénylepel.

(Hát itt jártam az elmúlt időszakban, most már tudhatjátok. Egy igen különös szövegben, amely általam szólal meg először magyarul. Ez itt pedig egy szerkesztetlen részlet első kézből, még melegen. A műfordítással elkészültem, Craig Clevenger regényének megjelenése várható a Cartaphilus Kiadónál. Talán Könyvhétre.)

„Ide már ne álljanak! Mondja meg annak, aki ide akar állni, hogy már nem lehet. Mondom, hogy már nem lehet ideállni!”

Mire rájövök, hogy az utasítás nekem szól, a kasszásnő már idegesen csapkod: „Megmondtam, hogy lejárt a munkaidőm, nekem ide már ne álljanak!” Most velem vitatkozik, mert ugyan én még beleférek a sorba, de elmulasztottam átzavarni az utánam következőket egy másik sorba. „De ott nagyon sokan vannak”, védekezik egy sorvesztett vevő. „Na és, aki boltba megy, az álljon sorba!” zárja le a vitát örök érvényű igazságával a kasszásnő.

Szlogennek se rossz. Ahhoz képest, hogy a bolt óriásplakátjain bájgúnár médiabohóc ígér kényelmes és gazdaságos vásárlást, abszurd drámában érzem magam.

Hitelt vegyenek! Kölcsönt vegyenek! Hiteltörlesztő kölcsönt és kölcsöntörlesztő hitelt vegyenek! Lakást hitelre, autót olcsóbb, ha hitelre, a gondtalan nyugdíjas évekért, pedig a házát is visszük!

Kioltotta osztálytársa életét egy vidéki diák, a fővárosban barátját mészárolta le egy férfi: „fellélegeztem”, nyilatkozta tette után.

Amikor évekkel ezelőtt, gimnáziumi tanárként, leütöttek az utcán a pénztárcámért, a mentők pedig agyrázkódással kórházba szállítottak, a személyzet széttárta a kezét: „Ma nem mi vagyunk az ügyeletesek.”

Egy külföldi cégnél az utóbbi években pár tucat alkalmazott követett el öngyilkosságot.

Egy szállodaszobából pedig több tízmilliárd forint értékű ékszert raboltak el egyetlen nőtől.

A tévé reggeli műsora a meggyilkolt áldozat családtagjait faggatja érzéseikről. Kinek a felelőssége a jó ízlés és jóérzés teljes hiánya a képernyőről?

És miért nem fogadhat örökbe egy jómódú, világhírű zenész egy árvát? Ja, mert melegházasságban él? Jobb tehát a gyereknek árván, mint akármilyen családi körben, de szeretetben?

Gyerekkoromban úgy aludtunk, hogy tárva-nyitva volt az összes ablak, ma frászt kapok még a gondolatától is. Csukva is félek, ha nincs rajta rács.

Egyetlen hét gondolatai, eseményei. Ki az ékszerét siratja, ki az életét. Tényleg már csak piszkos lappal indulhatunk?

Hosszú utakon, amikor már az agy fáradt a beszélgetéshez, olvasáshoz, alváshoz viszont túl felajzott, a csendes mélázgatás sokáig fenntarthatja az elmelebegtető állapotot. Szólások, közmondások, közhelyek, szállóigék és nagy, általános igazságok cáfolata némi szellemi fitnesszel tölti be az egyszemélyes üresjáratot.

Kezdjük például azzal, hogy a tények ismeretének hiánya nem mentesít a felelősség alól. Vagyis a tudatlanság nem mentség. Most hogy belegondolok, nem hangzik rosszul, és ezért a fáradó gondolkodó lény hajlamos fejet hajtani igazságértéke előtt. De végül is, miért ne lehetne vitázni megkövült nézetekkel?

Ha én nem tudtam, hogy ezt nem szabad, amikor elkövettem, akkor is hibás vagyok? Ha te nem tudtad, hogy ez fáj nekem, amikor megtetted, haragudnom kellene rád? Ha ő nem tudta és nem akarta, jár neki a bűnbocsánat?

Nehéz kérdések. Főleg, ha úgy akarsz válaszolni, hogy ne süllyedj éppen a cél szentesíti az eszközt szintű érvelésre, a könnyített pálya, a kitaposott út nem jár, mert az nem nyújt semmiféle önsanyargató kognitív élvezetet.

Jézus azt mondja: "Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek."

A világi törvény viszont könyörtelenül lesújt a tudatlan elkövetőkre.

Az elmúlt évtizedben kerültem a második világháborús történeteket feldolgozó könyveket, filmeket. Nyilván nem véletlenül. Nekem ez nem muzeális élmény. Aztán az utóbbi évben, némi külső hatásra, több hasonló anyagot is befogadtam. Jó sok irányba rángatta agyam A felolvasó (2009 Oscar, Golden Globe, Bafta-díj a legjobb női alakításért Kate Winsletnek, ő vitte el a díjat Angelina elől, és végül is joggal, hátborzongató karaktert hoz a nő; partnere Ralph Fiennes), igen érdekes film.

Nehéz úgy beszélnem róla, hogy közben a cselekményszálat nem érintem, de tiszteletben tartom azt, aki még nem látta, de megnézné, amit ajánlok. Nem érintem tehát globálisan a cselekményt, csak néhány mozzanatot, ami foglalkoztat.

Haladó szellem vagy, joghallgató, a szüleid az örök emberi értékek tiszteletére neveltek. Váratlanul szembesülsz azzal, hogy aki számodra érzelmileg annyira fontos szerepet töltött be egykor, náci háborús bűnös. Természetesen mélyen megdöbbensz és elítéled, még ha egész bensőd lángol is. Csak hogy az illető, nem tudta mit tesz, képzetlen, egyszerű ember volt, aki lelkiismeretesen végre akarta hajtani a rá bízott feladatot, hű állampolgárként szolgálta a hazáját, tágabb összefüggéseket nem látott. De közvetlenül hozzájárult háromszáz ember halálához. Ha tudta, ha nem, megtette, elkövette, azok az emberek már nem kelnek életre, hátra hagyott családjaikat nem kárpótolja semmi. És ennyi még nem elég drámai konfliktusnak: tudomásod van egy olyan információról, amely enyhítené a rá kirótt életfogytiglani büntetést. Mit teszel?

Hallgatsz. És gyávának, gerinctelennek minősíted magad, egész életeden át hurcolva a bűntudatot. Magyarázatod az, hogy az érzelmi szál elbukott az örök érvényű igazsággal szemben, a magasabb értékkel, az emberi élettel szemben.

Vagy beszélsz. És győzedelmeskedik múltbeli érzelmed a jelen igazságérzete felett, miszerint a bűnösnek bűnhődnie kell szörnyű tettéért, függetlenül attól, hogy értette-e egyáltalán mit szolgál, vagy sem.

Dilemma. Mindkét döntés fájdalmas. Meg akarod érteni, amit nem lehet. És végül „Nem az számít, amit érzel, hanem amit teszel.” Hangzik a bölcs tanári tanács. Az igazságot minden körülmények közt képviselni kell. Mondja a férjem. De az igazság és az igazságszolgáltatás olykor nem egy és ugyanaz.

Hogy tudja ezt egy fiatal lélek cipelni? Hogy tudja ezt egy öreg lélek cipelni? Hogy tudsz megbocsátani a másiknak? Hogy tudsz megbékélni önmagaddal? A tett mégiscsak tett.

Innen tényleg csak egyetlen út létezik? A lelkiismeretet nem lehet megvenni. Mert a pénzt senki sem fogadja el.

Volt egy végletekig elhibázott rendszer, bármit hozzáfűzni szükségtelen és lehetetlen. És voltak a rendszernek irányítói, és munkásai. Akik tették a dolgukat, olykor szolgaian, tudatlanul. Velük akkor most, a rendszer lejártával mi legyen? Ki a háborús bűnös? Egy egész nemzet? Vagy csak azok, akiket elkaptak, akik ellen bizonyíték volt, hamis vagy igazi? „A szüleink, és tanáraink is tudtak róla” -  fakad ki egy másik joghallgató, mindenki része volt a rendszernek, kit büntessenek akkor meg? És kit ne?

És a rendszeren belül is voltak ellenzők - történetesen nemrég láttam a Valkűr-t (2008) is a vitatott Tom Cruise-zal. De az újabb szólásokat kezd ki, így abba most nem megyek bele. Elég, hogy még ezt sem oldottuk fel: mentség a tudatlanság vagy nem az?